A tavalyi érkezésünk a táborba kicsit kényelmesebb és egyszerűbb volt, mint az idei. A Delta 99-es járat háromnegyed óra késéssel szállt fel, ennek ellenére tíz perccel korábban landolt. Utána viszont várni kellett, mert nem volt szabad kapu és busszal vittek be minket a terminálba. A bevándorlási hivatalnál (vagy minél...) semmi gond nem volt, simán beengedtek az országba (a vízum nem biztosítja a belépést, az csak amolyan lehetőség). A csomagok megérkezésére viszont csaknem egy órát kellett várni. Utána még a tavalyihoz hasonló komolyságú („nincs nálatok semmilyen kaja, hamburger...? Jó akkor mehettek...”) csomag ellenőrzés sem volt. Kimentem és vártam, hogy találkozom „Zolkával”, aki a neten keresett meg és megbeszéltük, hogy együtt megyünk a JFK-ról a táborba. Fél óráig járkáltam ott, minden táblát elolvastam, hogy ki kire vár, de az egyiken sem volt a nevem. Nem volt meg a telefonszáma sem (neki megvolt az enyém), bár a JFK-en térerő sincs, valószínűleg biztonsági okokból. Összefutottam egy magyar sráccal, aki szintén a Grand Central Station-re tartott, hogy onnan menjen a táborába. Megkérdeztünk két stewardesst, hogy hol van az oda vezető shuttle járatnak az állomása, és ők olyan segítőkészek voltak, hogy egyből odahívták az egyik sofőrt, aki mondta, hogy elvisz minket. Beszálltunk a kisbuszba, elindultunk. A sofőr kb 3 percenként megállt 10 percre, minden lehetséges helyen újabb utasokra vadászva. De csak egy spanyol lány szállt be mellénk, aki viszont valahova máshova ment, mint mi. A sofőr természetesen őt vitte el először, majd nagy kerülő után minket. Röpke másfél óra alatt odaértünk. A tábori igazgatóhelyettes, Lisa (vele íméleztem le mindent kiutazásom előtt) által elküldött menetrend szerint pont lekéstem a vonatomat, de szerencsére az a menetrend nem hétvégére, hanem hétköznapokra vonatkozott, így a menetrend szerinti egy óra helyett, egy és háromnegyed órát kellett várnom. Közben a másik srác felpattant az éppen induló vonatára (valójában nem vonat, hanem inkább metró, ami a föld fölött megy, olyan hév féleség). Gondoltam, akkor legalább lesz időm felhívni a tábort a megbeszéltek szerint. Mobilról ez nem sikerült, valamiért folyton azt mondta egy férfihang, hogy rossz a körzetszám és hívjam föl a nem tudom milyen számot (persze angolul). Kipróbáltam a Camapleaderstől kapott telefonkártyát és úgy ötödik próbálkozásra sikerült, a tábor üzenetrögzítője bejelentkezett, viszont semmit nem hallottam, mert olyan halk volt, hiába nyomtam a hangosító gombot. Végül valahogy sikerült felhívni a tábort, beszéltem Lisa-val, mondtam, hogy éjfélre érek Wassaic nevű helyre, és nem tudom, hogy Zolka hol van (ő is úgy tudta majd együtt jövünk). Mondta, hogy Michael a sofőr, aki tavaly is itt dolgozott, fog várni engem és elhozni a táborba. Kissé fáradtan éhesen és megizzadva leültem egy sarokba, és vártam, hogy elteljen a közel két óra. Felszálltam a légkondis metróra, ahol majd megfagytam, hiába öltöztem fel. Indulás előtt még felszállt egy másik magyar srác, aki szintén Wassaic-ba tartott csak egy másik táborba. Jól elbeszélgettünk egészen az átszállásig, merthogy ez a késői járat nem is közvetlenül Wassaic-ba ment. Átszálltunk majd ő elaludt én meg szerencsére csak majdnem. Leszálltunk, majd MIchaellel egy órás kocsikázás után, ami szintén nem volt kaland nélküli, mert majdnem elütöttünk egy őzet, meg egy oposszumot, megérkeztünk a táborba, ahol már mindenki aludt. Végül egy üres bunkba aludtam, mert nem akartam felkelteni teljesen ismeretlen embereket azzal, hogy becsörtetek a sok csomagommal és lefekszem. Gyors tusolás után, olyan fél kettő körül mentem aludni (ekkor már majdnem huszonnégy órája voltam talpon).
Reggel kilenckor ébredtem eléggé kómásan, majd lementem a konyhába ahol mindenki nagy örömmel fogadott. A tavalyiak közül itt van Mila, Tatiana, Moshe, Aliona meg én. A többiek mind újak. Nincs Ido, helyette van itt Tatiana... A délelőttöt internet keresésével töltöttem, ami nehéz feladat volt, mert a tavalyihoz képest sokkal rosszabb mindenhol a wifi. Hamar feladtam és elkezdtem írni ezt a postot. Délután átköltöztünk a kitchen staff-os külön bunkba, ami nem ugyanott van, mint a tavalyi, hanem a tó partjához közel. Annyiból jobb, mint a tavalyi, hogy nagyobb, bár nem tudom hányan fogunk itt lakni. Illetve elég eldugott helyen van, gyerekek nem lesznek a közelünkben. Este már besegítettem a konyhán, pedig day-off-om volt. Ennyi történt első nap. A magyarok, akik eddig itt vannak elég jó fejek. Két maintenance-es Szabi és Gyula, egy Zolka driver, a konyhán Peti, Tomi, Judit és én. Ha minden igaz, akkor már csak Misák barátom jön magyarként. Kedden érkezik, és már nagyon várja. Már biztos vagyok benne, hogy élményekkel teli remek kis nyár lesz ez is, a tavalyihoz hasonlóan, még ha, a körülmények nem is ugyanolyanok, mint tavaly.
