A fejlámpa

Egyik nap a munkából hazamenet arról beszélgettünk, hogy tavaly a tarajos sül szétszedte a bunkunk oldalát, és, hogy milyen állatok vannak itt. Mókusokkal, chipmukokkal (kis mókusok, mint Chip és Del), nyulakkal, érdekes rovarokkal lépten nyomon találkozunk. Mondtam, hogy tavaly mesélték, hogy volt már a táborban medve is.

Este munka után fáradtan mentünk Petivel a staff lounge-ba, és hoztam magammal a fejlámpát, mert már sötét volt. Mivel új a lámpa, mindenfelé világítgattam, hogy kipróbáljam. Egyszer oldalra néztem, és két szempár világított vissza, illetve a szempárhoz tartozó test elkezdett felénk futni. Először azt hittem, egy nagy fekete kutya, de amikor átugrotta a játszótér egyméteres kerítését, akkyor kapcsoltam, hogy ez bizony egy medve volt. Szerencsére ő jobban megijedt tőlünk vagy az erős fénytől, mint mi, úghogy gyorsan elmenekült. Bementünk az irodába, hogy szóljunk valakinek, de senki nem volt ott (nem mintha elmentek volna medvevadászatra). Mondtuk Farrahnak, hogy mi történt, amikor szembe találkoztunk vele, mondta, hogy ez mindennapos. Legalább nem nevettettük ki magunkat az irodában. Találkoztunk talán Bennel (nem tudom a nevét, ő is valami vezető itt), aki nem akarta elhinni, amit mondtunk. Mikor elhitte, elmondta mit kell csinálni, ha megint találkozunk egy medvével, aki nem rohan el. Ugye azt mindenki tudja, hogy hülyeség halottnak tettetnie magát az embernek. Elfutni sem érdemes, mert simán utolér. Ben szerint, ha összefutsz egy medvével, akkor lassan el kell gyalogolni a másik irányba. Illetve, ha karnyújtásnyira van az embertől a medve, akkor felemelt kézzel, ágaskodva ordítani, hogy megijedjen. Ez lehet, hogy működik egy medvebocsnál, de egy nagy medvénél nem hiszem. Majd legközelebb kipróbálom:)
A mi medvénk egyébként nem volt olyan nagy, ha felállt volna olyan 130 centi magas lett volna szerintem, bár csak sötétben láttuk olyan tíz méterről. Érdekes élmény volt, megijedni sem volt időnk, olyan gyorsan lelépett, de azóta, amikor sötétben jövök a bunkhoz, mindig megfordul a fejemben, hogy akármikor találkozhatok egy medvével.

Változás 2008

A tábor maga nem változott. Ugyanúgy ott van a zsidócsillagos kosárpálya, a medence, a focipálya, staff lounge... Mint már említettem, egy másik bunkban lakunk, de az ágyak ugyanolyan derékfájdítóak. Most is meghal az ember napközben a bunkban a melegtől.

A régi bunkunkban sem kopott le a rózsaszín festék a fürdőszoba faláról, Andris rajzai a wc ajtaján, a vicces kis felirataink (a „szar”) is megvannak. Még mindig iskolabusszal hozzák az embereket, csak kicsit modernebben néznek ki, a minivaneket is lecserélték egy újabb típusra. Szóval valójában minden hasonló. Vannak persze változások, különben a postnak értelme sem lenne (bár senki nem lepődne meg ezen). Változás, hogy a tavalyihoz képest sokkal rosszabb a wifi, kevesebb helyen elérhető és folyton megszakad. A konyhán a szörpöket nem csak porokból csináljuk, hanem van egy gép, ami megcsinálja helyettünk, és csak csapolni kell. De sajnos ez a gép nem működik rendesen, senki nem tudja, hogy kell kicserélni a sűrítményeket, és rosszabb is a gép által csinált szörp. Nincs ott a kedves Ido, aki mindent a kezében tart (valójában csak eleinte volt kedves és többször nem volt a helyzet magaslatán...), helyette van Tatiana, aki kedves ugyan, de hamar a fejébe szállt a főnökséggel együtt járó büszkeség vagy én nem is tudom, hogy mi. Mondjuk,velem eddig nem szívózott (kopp-kopp) Tatiananak ez a harmadik éve itt Eisnerben és tavaly is ő volt az, aki, mint visszatérő nem dolgozott velünk, a mosogatásnál, a legnagyobb hajtásban ő mindig valami mást csinált. Ha nyáron miatta egyszer sem lesz káosz, akkor gratulálok neki, mert elég nagy felelősség van rajta. De nem hiszem, hogy így lenne, mert a sokkal tapasztaltabb Ido is rontott el egy-két dolgot, persze azt kívánom, hogy ne nekem legyen igazam. A legrosszabb, hogy most, amikor utasítgat, meg is kell csinálnom a dolgokat, mert a főnököm, míg tavaly csak ő nevezte ki magát supervisor-nak.

A smoking gazebo sem telik meg a kitchen staffal, minden étkezés után, bár még csak a fél társaság van itt. A golf kocsi (a benzines) se megy olyan gyorsan a lejtőn, mint tavaly, de a kormánya ugyanúgy el van romolva, mint tavaly Tzachi six flagezése után (Tzachi, a legjobb fej szakács utolsó nap felváltva vitt el minket az erdei utakra rodeózni, amiket a golfkocsik eléggé megsínylettek).

Sokan megismernek tavalyról, és barátként köszöntenek, ami jól esik. Olyanok is, akikre én nem is emlékszem. A konyhán egyelőre csak orosz fiúk vannak, nincsenek ukránok, csak lányok, ami talán egy kicsit jobb tavalyhoz képest. Ugyanakkor az oroszok mellett pedig csak magyar fiúk vannak, ami meg nem a legjobb. Jelenleg kilencen vagyunk magyarok, és még jöhet akárhány. Érdekes, hogy az ember elutazik otthonról, több mint 7000 km-re és csupa magyar veszi körül. Valójában nem is érdekes, hanem inkább rossz. Nincs az itteni magyarokkal semmi bajom, csak mégis nem erre számít az ember, ha Amerikába megy (én már csak tudom). Most tizeketten vagyunk a bunkban, ebből nyolcan magyarok. Rengeteg... Szerintem nagy részünk volt abban, hogy ennyi magyar van a táborban, mert tavaly mindenki nagyon meg volt elégedve velünk, mint magyarokkal, és így a tábor talán bátrabban vesz fel egy magyart staffnak. És persze a magyarországi Campleaders, aki intézte nekünk az utazást, idén dupla annyi embert helyezett el (kb. 500 ember) , mint tavaly.

Nagy változások nincsenek, de a törölközőkön, lepedőkön, párnahuzatokon, amiket megkaptunk, látszik, hogy plusz egy nyáron keresztül használta valaki (dzsuvásabbak, mint tavaly). Mila fia, Matisko, aki tavaly csecsemő volt (2 hónapos), már vígan megy mindenfelé. És persze én érzem magamon is, hogy máshogy látok dolgokat, én is öregedtem egy évet, nem akadok ki minden apróságon (azért elég sokon igen, nem kell félni, nem változok meg teljesen:).