Louis figyelmeztetett, mindenkit, hogy mennyire fontos a tábor elhagyásakor feliratkozni egy könyvbe. Mindezt a tábor vége előtt három héttel. Ez a kicsekkolás support staffosok (kitchen, maintenance, housekeeper, driver) esetében el szokott felejtődni, mert amikor visszajön, az ember, akkor is be kell írnia magát, és ha épp sörözésből jön, vagy ilyesmi, nem kockáztat, hogy a szekusok közelébe megy, ahol akármelyik vezető is lehet, vagy felhívhatják őket egyből. Louis ismertette a progrmot is, ami olyan hatórás szabad időtöltés volt Bostonban, majd két óra Cambridgeben, ahol a híres Harward egyetem található és az éjszakai élet sokkal inkább pezseg, mint Bostonban (nem ihatunk, de egy olyan városba visznek minket, ami tele van bárokkal, meg mulatóhelyekkel...).
Röpke két és fél óra alatt megérkeztünk Bostonba, ahol egyből a kikötőbe mentünk, ugyanis előre megvettük a jegyeket a whale watch-ra, amit bálnalesnek lehetne lefordítani. Eredetileg csak magyarok mentünk volna, de amint az oroszok, meg az ukránok megtudták, hogy mi mit csinálunk, álltak is be a sorba és vették a jegyet. Mondjuk nem sok vizet zavartak, de nem akartunk velük lenni a day-offunkon is. Nem értem ezeket az embereket, hogy nekik nincs semmi elképzelésük, mit szeretnének, teszik, amit a többiek. Nem érdekli őket, hogy az öt órás bostoni tartózkodásból három órán keresztül egy hajón lesznek, és az is lehet, hogy nem látnak egy bálnát sem (talán azt sem tudták, hogy bálnákat fogunk nézni.). A magyarok kitalálták, hogy elmennek a Niagarához, erre az oroszok is kitalálták, csak nekik nem jött össze, mert nem tudtak kocsit bérelni (legalább volt másfél napunk a konyhán, amikor a szláv nyelvet beszélők száma kevesebb volt, mint a nem szlávot beszélőké). Ez egyébként az itteni magyarokra is jellemző, mert ők is eljöttek otthonról, mindenféle útiterv és elképzelés nélkül (a legtöbben, interneten használható bankkártya nélkül!!!!). Sőt, már a tábor vége felé sem tudták kitalálni, mit is szeretnének, ezért a mi útitervünk (amit leloptak a gépünkről, meg az elkapott mondatokból összeraktak) alapján utaznak majd. Nem velünk, mert én mondtam Misáknak, hogy nem szeretnék velük utazni, de érdekes módon ugyanazokba a városokba mennek, ugyanazokon a napokon.
A beszálláskor készült remek-jó fotó
Délben indult a hajó a kikötőből. A szervezők mondták, hogy nem tudják pontosan, hogy hol vannak a bálnák, ezért csak megyünk az óceánon, és ahol találunk, ott megállunk egy félórára, majd visszamegyünk. A másfél órás bálna nélküli utazás elég hamar eltelt, mindenki titanicos fotókat csinált, sörözött... Mikor rátaláltunk a bálnákra a kapitány alapjáratba tette a hajót és megállt, egy nő pedig mikrofonba mondta, hogy éppen hol tűnnek fel a bálnák és közben fényképeket készített róla. A bálnák feltűntek valahol hárman négyen, olykor egyedül, spricceltek egy párat, majd alámerültek. Ilyenkor az emberek a megadott irányba rohantak, vakuk villantak, csönd lett. Majd amikor eltűntek, mindenki csalódottan nézegette a fényképeit, amin nem nagyon látszott semmi, csak egy szürke lebegő gumimatrac valami kinövéssel a tetején. A hajó lassan a bálnák után fordult, majd követte azokat.
Bálnák
Ez eltartott majd negyven percig, majd visszaindultunk Bostonba. Sütött a nap, de a hajón a menetszél miatt nem lehetett érezni a hőséget, így mindenki leégve szállt ki a hajóból. Visszafele úton a szervezők, még körbejárták a hajót, és mindenkitől megkérdezték, van-e esetleg kérdésük. Mindenki elégedett volt a túrával, még ha egyben egész bálnát nem is láttunk, elmondhatjuk, hogy hajókáztunk az Atlanti-óceánon.
Mikor visszaérkeztünk Bostonba a bálnaleső csapat szétbomlott. Én Judittal mentem várost nézni, mivel összesen két óránk volt, a többiek meg folyton megálltak. A bostoni teadélutáni hajót idén sem sikerült megnéznem, mert megint nem volt a helyén Megkérdeztem egy járókelt, aki mondta, hogy pár éve leégett, de csinálnak egy másolatot. Tavaly úgy tudtuk, hogy restaurálják. Megnéztük a Városligethez hasonló nagy parkot a város közepén, a városházát, mászkáltunk a felhőkarcolók között.
Boston után elmentünk Cambridge-be, ahol a híres Harward egyetem található. Az egyetemnek hatalmas campusa van. Kerestük a központi épületet, de olyat nem találtunk, így bementünk az egyikbe. Megnéztünk egy előadótermet is, csak, miután Misákék a lámpákat is felkapcsolták és elkezdtek irkálni a táblára (ami, amúgy a középiskolából ismert zöldfajta, nem a filctollas) a biztonsági őr elküldte őket. Ha már nincs központi épület, akkor gondoltuk megnézzük a jogi kar épületét, hiszen a Doktor Szöszi című film bizonyos jelenete ott játszódik. Kérdezgettük a diákokat (akik közül elég sokan voltak „chink”-ek, azaz ázsiai származásúak). Mivel senki nem tudta, hol van az épület így csak a könyvtárat néztük meg, ahova nem akartunk bemenni, csak valaki, aki valószínűleg ott dolgozott beinvitált minket. Lőttünk egy pár fotót, majd ki akartunk menni, de eltévedtünk. Megpróbáltunk kimenni egy ajtón, de az elkezdett szirénázni. Majd jött egy takarító, aki megkérdezte, hogy kerültünk ide (mire Misák rávágta, hogy egy professzor engedett be minket:), majd útba igazított.
Tanulunk
Hazafelé úton mindenki aludt a hideg buszon, hiszen másnap folytatódott a meló, ahova elég sokunk betegen indult hajnalban.
