Peanut butter + műzli kontra hülye amerikai gyerekek

Ezek a gyerekek irdatlan mennyiséget képesek betolni a „peanut-butter” (=mogyoróvaj) nevezetű ocsmányságból, ezt személyesen tapasztaltam. Többször voltam mogyoróvaj-osztogató ebéd közben, ami abból állt, hogy a kezembe nyomtak egy fagyiskanalat és egy vájlingot ebből a nutella keménységű, egyszerre sós és édes ízű borzalomból, ami világosbarna színe és állaga alapján leginkább egy nagy vödör szarra hasonlított (szendvicsben gyümölcslekvárral vegyítve egyébként még aránylag tűrhető ízvilágba hozható). Szóval csak álltam vigyorogva a kanállal és a vödörrel a kezemben, és néztem, amint a gyerekek egymást fellökve és taposva özönlöttek ezért az ótvar pépért. Szerencsére a kenyér hamar elfogyott, de egyes elvetemülteket még ez sem riasztott vissza, akadtak olyanok, akik a tenyerükbe kérték a mogyoróvajat, de jött olyan gyerek is, aki az almájára és a narancsára kenette velem…

A másik komoly akadályt a rendkívüli bonyolultságú műzliadagoló használata okozta nekik. A „gépen” derékmagasságban hatalmas fekete gomb áll, amelyen nyíl jelzi a tekerési irányt, ezzel a trükkel lehet a tárolórészből a műzlit az adagolócsőbe juttatni. Ha sikerült az előző művelet, az alján „push here” felirattal ellátott műanyaglebeny lenyomásával a műzli a tányérba juttatható. Felmérésem eredményei alapján a gyerekek közel 80%-a már az első lépésnél elvérzett, vadul tekerték a jelölt iránnyal ellentétesen a gombot, majd miután nem értek el semmi eredményt, gyorsítottak a tekerés tempóján, hátha az segít. Azon keveseknek, akik az első lépést sikeresen abszolválták, következett a második menet, vagyis a „push here” gomb azonosítása és lenyomása. Itt már reménykedtem, hogy nem kell segíteni nekik, de sajnos nem így történt. Az idáig eljutott gyerekek 3 csoportra oszlottak. Az első csoport tagjai feladták a küzdelmet és könnyeikkel küzködve idegesen elrohantak, az ezeknél egy fokkal okosabbak segítséget kértek tőlem és kaptak műzlit, a harmadik csoportba tartozók pedig szintén önállóan próbálták a problémát megoldani. Ők kiszúrták, hogy a műzli a gép tetején egy dobozban van tárolva. Hosszas gondolkozás arra is rájöttek, hogy a doboz teteje leemeléssel eltávolítható, így végül hozzáfértek a műzlihez és kézzel markoltak maguknak belőle. Úgy vélem, még ők voltak a legéletrevalóbb egyedek a társaságból.

(Persze azért többnyire szoktam nekik magamtól is segíteni, ezen alkalommal csak az IQ felmérés kedvéért nem aktivizáltam magam…)

Shabbat Shalom

Mivel mi a konyhán dolgozunk és a többiektől külön kajálunk (=órákkal később…), ezért sokáig ez a Shabbat Shalom nevű „cucc” csak annyit jelentett a számomra, hogy minden pénteken tilos volt kimenni a táborból d.u. 5-től, illetve kb dupla annyi meló volt péntek estétől szombat estig. Egyszóval nem nagyon rajongtam érte és akkor még finoman fejeztem ki magam (félreértés ne essék, most se szeretem, de mostmár kicsit félek is tőle J).

Aztán egyik nap kaptam egy olyan shiftet, hogy reggel 6-tól d.u. 3-ig tartott a műszakom, így esélyem nyílt rendes időben a többiekkel vacsizni a „hatalmas” dining-hallban. Naiv módon, semmi „rosszat” nem sejtve beültem a tömeg közepébe a 2 maintenance-essel (Szabi és Gyula) és egy másik kitchen-es sorstársammal (Tomi) (akinek eddig szintén nem volt része ebben a „szertartásban”), remélve, hogy végre valami normálisat ehetek, ugyanis ezek a hájas amcsi gyerekek mindent felzabálnak előlünk és nekünk szinte sose marad semmi jó.

Az étkezés folyamatát közös éneklés előzte meg, amihez szöveget is adtak, de nem tudtuk elolvasni, mert héberül volt. Mindegy, gondoltam lezavarják azt az egy számot aztán végre ehetünk. Nem így történt, a harmadik dalnál már kezdtük is magunkat kényelmetlenül érezni, mert egyre többen szúrták ki, hogy csak ülünk és kussolunk. Az éneklés végére már kezdtünk fellélegezni, hogy végre bonthatjuk a kajákat, de még mindig nem ez a lépés következett. A villanyokat egyszer csak leoltották, de nem ám egyiket a másik után, hanem olyan áramszünet-effektus szerűen. Ezek után gyertyákat gyújtottunk, majd hirtelen kb 2cl-es műanyagpoharak jelentek meg előttünk, amelyeknek vérvörös lötty úszkált az alján. Ránézésre gyógyszerespoharaknak tűntek, de mielőtt analizálhattuk volna a tartalmat már jött is a jel, hogy döntsük le. Ezután az események felgyorsultak és kicsúszott a kezünkből az irányítás. A jobboldali szomszédom (aki nem magyar volt, hanem izraeli és gondolom már ismerte a szertartás menetét) a fejem tetejére tette a kezét. Reflexből majdnem odaszóltam, hogy „What da fuck???”, de észrevettem, hogy a körülöttünk ülők is ezt csinálják: balkéz a baloldali szomszéd fejére, jobbkéz a jobboldali szomszéd fejére. Miután rászántuk magunkat a művelet végrehajtására, már el is kezdték skandálni a „varázsigét”, majd ennek végeztével kalácsok érkeztek, amelyekbe bele kellett markolni (egyszerre kb 6 embernek), a levegőbe emelni, majd szintén vezérjelre széttépni és a kezedben maradt falatot megenni. Ezután végre következett a kajálás.

Hát valahogy így zajott ez a kis „Voodoo-szertartás”. Lehet, hogy egynémely lépést felcseréltem a folyamat leírása alatt, mert nem most történt a dolog (azóta, ha shiftünk vagy day-off van, péntekenként nem a táborban vacsorázunk…), de igyekeztem a lehető legpontosabban vázolni a történteket.