Egyik nap, amikor szintén káosz volt a konyhán, senki nem volt a helyén, Louis vitte ki a kancsókat a hűtőből (köszönhetően a supervisorok hozzáértésének), az egyik peanut butter stationnél nem volt senki és a gyerekek nekiállta kiszolgálni magukat. Gondoltam kevesebbet kell takarítani, ha odaállok, úgyhogy feláldoztam magam. A sor kígyózott, mindenki tülekedett, túrták a kis lekváros dobozokat, hogy mindenki a kedvencét kapja (ami persze mindeninek mindig mindenből ugyanaz, így folyton, elég hamar elfogy). Megküzdöttem egy gyerekkel, hogy adja oda a fagyiskanalat, és akkor segítek. Csakhogy a fagyiskanál nem a legalkalmasabb eme finomság adagolására, ugyanis a mogyoróvaj rettentően ragad (ez az egyik azok közül a dolgok közül, amivel még az ipari mosogatógép sem tud megküzdeni). Amíg kemény az anyag, addig lehet fagyiskanalat használni, de ha olvadt, akkor csak a tizedik gombnyomásra ereszkedik ki a kehelyből a ragacs. Nekem olvadt volt, ezért elég nehéz volt osztani. Közben mindenki lökdösődött, kis gyerekkezek nyúltak ki a karom alatt, mindenütt kenyeret és lekvárt matatva. Folyton be kellett rohangálnom, mert elfogyott a kenyér, a massza, a lekvár... Ilyenkor a gyerekek csaknem sírva kérdezték, hogy lesz-e még. Amikor visszaértem a pogózás mindig eldurvult. Aki nem kenyérrel akarja enni (magában, vagy a húshoz???) annak szoktunk adni papírtányért, de abból is kifogytam,így jött a tenyérbe adagolás. Volt, aki az almájára kérte, kb. fél percbe tellett, amíg sikerült rászenvednem egy gombócot (ami a konyhán egy ilyen feladatra nagyon sok), erre mosolyogva kér rá még egyet, ami elsőre lehetetlen feladatnak tűnt, mert olyan, mint ha két ragadós diót akarna rátenni az ember egy kisebb méretű almára. Valahogy sikerült teljesítenem a kérést anélkül, hogy bármit összekentem volna. De volt olyan is, amikor a gyerek annyira ferdén tartotta a kenyeret, hogy a masszagombóc legurult a kenyeréről és nekiütközött a mellkasának. Olyan lett a pólója, mondtam neki, hogy nagyon sajnálom, de ő csak legyintett, mosolygott és megköszönte, hogy adtam neki.
Müzli-adagolóhoz annyit fűznék hozzá, hogy miután láttam, hogy nem tudják a helyes irányt eltalálni a tekerésnél, a doboz tetejére ragasztottam egy nagy nyilat, de ez sem segített. A legjobb, az egészben, hogy mindenki folyton a tál mellé önti ki a müzlit és az egész asztal tiszta müzli, a földön mindenki azon tapos. Valójában nem is müzliről beszélünk, hanem gabonapehelyről.
A délutáni snack (uzsonna) is vicces szokott lenni, ma pont én osztottam a fagyit. Kétféle fagyi volt, jégkrémszendvics, ami mindenkinek a kedvence és popsicle, ami két színes rúd, olyan ízzel, mintha egy pohár rosszabbfajta gyümölcsdzsúszt (mindenféle gyümölcstartalom nélkül) lefagyasztottak volna. A szendvicsek hamar elfogytak, ezért a rafináltabb gyerekek próbáltak fűzni, hogy hozzak még a konyhából. Mikor mindenkiben tudatosult, hogy nincs és nem is lesz több, elkezdték a zöld színű popsicle-t preferálni, azért ment a harc, három-négy gyerek lógott bele a fagyishűtőbe egymást lökdösve. Miután az is elfogyott, már nem nagyon akartak mást enni. Volt, aki elvette a pirosat, fél perc múlva meg visszadobta. Volt, aki beleharapott és hajította a kukába. Volt egy gyerek, aki nem akarta elhinni, hogy nincs több szendvics és vagy öt percig túrta a jégkrémet, hiába mondtam neki, hogy már húszan áttúrták és biztos, hogy nincs. Mondtam neki, hogy be kell csuknom, különben az összes fagyi elolvad, de nem engedte. Mikor sikerült becsuknom, elkezdte feszegetni, hogy újra belemászhasson. Jött egy gyerekfelügyelő, de ő sem tudta leállítani Spencer-t. Mikor látta, hogy erővel nem fogja tudni kinyitni, mondta a kis pajtásának, aki nagyban falta a jégkrémet, hogy kérjen még egyet, és akkor kinyitom neki. Én persze mondtam, hogy csak akkor, ha Spencer odébb áll. Mindez egy 8-10 éves kisfiú volt...
Amúgy ilyen helyzetekben a kisebb gyerekeknek, lányoknak, gyengéknek esélyük sincs a jó dolgokhoz hozzájutni, mert a nagyobbat, erősebbek félrelökik őket. Farkastörvények uralkodnak.
