A „hatalmas” Great Barrington lakóit a hírhedt The Bogies névre hallgató lokál látja el bulikkal és felel a folyamatos partyhangulatért. A Bogies szempontjából a hétnek 2 kitüntetett napja van. Első a csütörtök, ami a disco napja, ilyenkor a legújabb r’n’b-hiphop slágerekre, valamint a hiperkreatív, már-már Grandmaster Flash-i magasságokban keverő helyi dj elmebeteg remixeire rázhatja az arra tévedt ember. A buli éjjel 2-ig tart (ezt állítólag törvény szabályozza), ekkor a szó szoros értelmében „villanyoltás” van, másodpercek leforgása alatt kialszik minden fény, mintha csak az egész disco-t egyetlen plug működtette volna. Ezeken a napokon 3 ropogós dollárt szednek be a bulizni kívánóktól a bejáratnál. A második kitüntetett nap a szombat, ekkor nagyobb volumenű partyknak ad otthont a Bogies „világhírű előadók” fergeteges koncertjeinek formájában. Egyik alkalommal a méltán messzeföldön ismert és elismert Dj Corrupt scratchelte nekünk a lemezeket (egyébként Massachusets-ben állítólag tényleg akkora sztár, mint mondjuk Snoop Dogg világviszonylatban). Ezeken a szombatokon a beugró ára eléri a bűvös 2 számjegyes határt, a 10 dollárt.
Mint mindenhol Amerikában, a Bogies sem kivétel a 21 éves korhatár alól, amit bizony véresen komolyan vesznek (Petit 2 nappal a 21. szülinapja előtt nem engedték be…). Eleinte egymás különféle ID-jeit használgattuk a belépéshez (szerencsére a biztiboyok agytérfogata nem tette lehetővé, hogy a kép alapján azonosítsák az ID igazi gazdáját), de nem sokkal később rájöttünk, hogy ez felesleges, mert a Bogies hátsó balkonjának a kerítése egy jó 1.5m-es szakaszon hézagos, úgyhogy szépen óvatosan be lehet surranni az árnyékok mentén. Ennek a bejutási megoldásnak további érdeme, hogy kiküszöbölhető vele az „irtózatos összegű” belépődíj is. A csuklópecséteket szerencsére csak az esetek elhanyagolható százalékában ellenőrzik rajtaütésszerűen (olyankor viszont baj van…).
A múlt csütörtök minden ízében a kivételek estéje volt. Kemény hetünk volt, úgyhogy nagyon vágytunk már egy kis lazulós zenés-táncos bulira (még az se szegte kedvünk, hogy másnap reggel 6ra kellett menni dolgozni). El is indultunk 5-en (Judit, Laci/”Lasizo”, Gyula, Szabi és jómagam), hogy belevessük magunkat az éjszakába. A Bogies-ba menet még tettünk egy kis kitérőt ivós törzshelyünkre, a híd alá, ahol legurítottuk a Liquor Store-ban vásárolt söröket. A Bogies-ba való bejutás folyamata már rutinszerűen kezdődött; Judit és Szabi, a 21 év fölöttiek előlről, mi pedig Lacival és Gyulával hátulról támadtunk. Azon az estén a szokásosnál több időt vett igénybe a bejutás, mert a hely megkerülése közben eddig nem hallott hangokra lettünk figyelmesek. Csörömpöléseket és sikítozó lányhangokat szűrtünk ki a távolból, úgyhogy gondolkodás nélkül elindultunk a hangok irányába. Az utunkat némi gaz és csalántenger után egy szűk folyó keresztezte, aminek a túloldalán egy már rendesen beindult házibuli zajlott éppen. Oda is kiáltottunk, hogy mi folyik ott és elindult egy kis „beszélgetés” a már szintén erősen spicces túlpartiakkal, aminek az lett volna a lényege számunkra, hogy hogyan juthatunk hozzájuk át a folyón úszás nélkül. Sajnos végül nem sikerült rövid időn belül végrehajtható megoldást találni a problémára, mert a folyón csak annak megkerülésével juthattunk volna át, amihez a táborból pont ellenkező irányba kellett volna menni, mint a Bogies, ráadásul nem is keveset…
Az egyértelmű kézenfekvő megoldás ekkor még nem jutott eszünkbe, úgyhogy egy időre jegeltük a témát és elindultunk vissza eredeti célállomásunk felé, a Bogies-ba. A bejutás rutinszerűen történt, Judit és Szabi már vártak minket az erkélyen, de sajnos aggasztó hírekkel. A disco szinte kongott az ürességtől, ráadásul azt a kevés embert is, aki bent volt, a biztiboyok állandóan baszogatták, hogy mutassák az ID-t. Lacival és Gyulával azért bementünk szétnézni a belső termekbe, de a helyzet valóban siralmas volt, az aránylag normális zene ellenére sehol egy ember. Ekkor fordult meg újra a fejünkben, hogy valahogy mindenképpen el kéne jutni abba a házibuliba. A helyzet totális bizonytalansága miatt Judit és Szabi azt mondták, hogy még maradnak egy kicsit, hátha beindul a party, viszont ha tényleg bejutunk a házibuliba, hívjuk őket és utánunk jönnek. Mihelyt ezt megbeszéltük, hirtelen két biztiboy jelent meg az erkélyajtónál, de mielőtt akármit is léphettünk volna, elindultak felénk és már skandálták is a jól betanult „May I have your IDs” szöveget. Előálltunk egy szánalmas kamuval, amit inkább nem írok le, mindenkinek a fantáziájára bízom…, lényeg, hogy a helyzet egyértelmű volt és elkezdtünk lélekben felkészülni, hogy alaposan kidekorálják a pofánkat. Az egyik biztiboy egyszer csak a kezét nyújtotta felém. Elkezdtem gondolkodni, melyik testrészemet védjem a kezemmel, de végül csak álltam ott lefagyva összeszorított fogakkal. 1 perces feszültséggel teli néma csönd következett. Ekkor az egyik biztiboy abszolút barátságosan, sőt, együttérzően megszólalt, hogy: Sorry guys, but without ID, you have to leave now…sorry. Ezután mindegyik kezet fogott velünk és még egy „sorry” következett. Nem is gondolkodtunk azon, hogy mi a franc volt ez az előbbi jelenet és hogy miért nem kaptunk 1-2 sallert is, ahogy a szokás diktálta volna, csak odáztunk kifelé halál kussban (de kíséret nélkül(!)).
A Bogies idő előtti elhagyásával azonnal életbe is lépett a B-terv. Kiszámoltuk, hogy olyan 6 kilométert kellett volna gyalogolni, ha a hely valóban ott volt, ahol gondoltuk. Ekkor jutott eszünkbe, hogy Zolka, a driver, aki aznap este shuttle-on volt, kb azidő tájt végzett. Gyorsan fel is hívtuk és mákunk volt, mert épp visszafelé jött Pittsfieldből. Mondta, hogy kb fél óra múlva ér vissza Great Barringtonba, úgyhogy megbeszéltük, hogy felszed minket az Eisner előtt. Így is történt, ezután meg már gyerekjáték volt megtalálni a házat és kb 5 perc autózás után már be is gördültünk a célállomásra a méretes, tekintélyt parancsoló Ford minivan-nel. Előtte direkt letoltuk az ablakokat és belőttük max hangerőre a zenét, úgyhogy egész amerikaiasra sikeredett a belépőnk, már csak egy kis pulzáló neonfény hiányzott alulról J.
Jó sokan voltak, már a kertben is találkoztunk vagy 10-15 emberrel. Mindenki nagyon barátságos volt, és mint új emberek, rögtön az érdeklődés középpontjába kerültünk. Egyedül Zolka nem mert a saját nevén bemutatkozni, végül csak ennyit mondott: Ööö…Hi…I’m Justin…Justin from…Slovakia… Kis idő elteltével a házigazdát is előkerítették, aki lelkesen körbevezetett minket a rezidenciájában. A kert jó nagy volt, jobbról egy tó határolta, amit látszólag ki is használtak, mert a parton volt jópár ruhadarab és kocsikerék designos úszógumik is. A tóparttól nem messze tűz égett, körülötte üvegek voltak szétdobálva. A ház oldalát telezsúfolták cuccokkal, crossmotortól kezdve motorcsónak, grillsütő, jégautomata, horgászbot és még mindenféle oda nem illő tárgy is sorakozott egymás mellett. A házba belépve rögtön a nappaliba érkeztünk (ami amerikai módra természetesen egybe volt nyitva a konyhával), amelyben többek között volt egy óriási plazma-tv bőrfotelekkel körülvéve, egy hosszúkás játékasztal zsetonkészlettel és kártyákkal (hasonló, mint a kaszinókban) és olyan sound-system, hogy akármelyik multiplex mozit lealázza (a házigazda (Brian) természetesen rögtön be is mutatta, mit tudnak a hangfalai..).Érdekesség, hogy a srácnak óriási dvd és zene cd gyűjteménye volt, amelyből jópárat meg is mutogatott, és egyetlen másolt darab nem volt köztük, egytől egyig eredeti volt mindegyik. A konyha részben a hűtő dugig volt piákkal mellette egy hosszú pulton ki is volt készítve kb 6-7 féle rövid, amiből koktélokat kevertek. A társaság tagjai már erősen meg voltak borulva, úgyhogy Brian gyorsan kevert nekünk valami löttyöt, hogy megüssük a szintet. Az akció jobban sikerült, mint gondoltuk, mert Brian keze ügyébe nagy hirtelenjében csak 3 decis poharak kerültek, amikből nem sajnálta a piát és rendesen csurig nyomta őket whiskyvel meg kólával (olyan 2/3 – 1/3 arányban, de nem a kóla javára… + valószínűleg valami borféle dolog is kerülhetett bele az íze alapján, bár ebben nem voltunk biztosak…). A koktél korrektül megtette a hatását, úgyhogy mire Brian az összes helységet feltárta előttünk, már mi sem egyenesen mentünk… A falak egyébként tele voltak Scarface-es poszterekkel végig a házban, az különösen tetszett. Visszaérve a kertbe elkezdtünk szocializálódni a többi vendéggel is. Hamarosan kiderült, hogy a legtöbben egy kolumbiai társaság tagjai voltak, de jópáran hivatkoztak arra is, hogy egy bizonyos Mikey nevű arc haverjai (ilyen nevű emberrel egyébként nem találkoztunk a partiban…). Voltak továbbá még szép számmal floridaiak is Orlandóból meg Miamiból, a kedvencem az egyik miami-i csajszi volt (Michelle), akinek beadtuk, hogy Magyarország (természetesen előttünk sosem hallott még ilyen nevű országról) Közép-Európa legfejlettebb és leggazdagabb országa, ahol 14 éves kortól lehet vezetni és inni, valamint, hogy legális a kokainfogyasztás. Az elsőtől az utolsó szóig mindent elhitt és hihetetlenül belelkesedett, rögtön meg is kérdezte, hogy hogyan lehet hozzánk repülővel eljutni, mert hogy ezek után mindig nálunk akar majd nyaralni...aranyos volt J.
A kertben egyesek valami furcsa játékkal játszottak, aminek a lényege, hogy le volt szúrva egymással szemben (úgy 8-10m-re) két-két rúd, amelyek közé köteleket feszítettek 3 szinten és a túloldalról rá kellett hajítani egy másik kötelet, aminek a 2 végén fagolyók voltak, így rá tudott csavarodni. Persze a játék menete ennél bonyolultabb volt, el is magyarázták alaposan, amire egyikünk sem emlékszik, csak arra, hogy megpróbáltuk a hajigálást és az összes kötelet felcsesztük egy fára, ahonnan aztán senki nem tudta őket leszedni…
Visszamentünk a házba, ahol éppen akkor ért véget egy pókerparti, úgyhogy a következő körbe be is szálltunk. Meglepetésünkre a játék nagyon profin zajlott, zsetonokkal, „gigászi” tétpárbajokkal, blöffökkel és beszólásokkal, mindeközben többnyire mindenki halál kussban koncentrált (persze közben vedelték is rendesen a whiskyt), csak úgy harapni lehetett a feszültséget a levegőben, tisztára, mint egy filmben.
Miután elfogytak a zsetonjaink (kicsit érzékletesebben: kiestünk…, mert ezek keményen tolták ám az ipart…), újra kimentünk a kertbe spanolni az amcsikkal. A kolumbiaiak egyébként tipikusan ezt a fehér atléta aranylánccal + farmer stílust adták, némelyiknek csíkok is voltak nyírva a hajába, olyan MC Hammer módra. Csajoknál a szerelés kb ugyanez, csak nőiben (egyébként nagyon-nagyon jól néztek ki…).
Először úgy gondoltuk, hogy „ottalszunk” (hely lett volna bőven) és másnap reggel onnan megyünk dolgozni, de a parti (és mi is…) olyan 3 felé már eléggé kezdett megfáradni + Gyula egyre sűrűbben rohant észvesztve a klotyóra, úgyhogy végül a hazatérés mellett döntöttünk. Mielőtt elmentünk, megadták a telszámukat meg mi is a miénket és mondták, hogy szólnak, ha lesz a következő buli. Fél 4 tájban értünk vissza a táborba és nem is tudom miért, de a bunk helyett ösztönösen a konyha felé vettük az utunkat. A fagyasztót szerencsére nyitva hagyták (mármint nem volt kulcsra zárva), úgyhogy a behatolás könnyen ment. Első körben nyúltunk is pár üdítőt, amit gyorsan bedöntöttünk és éppen mentünk volna vissza egy kis kajáért, amikor hirtelen észrevettük, hogy egy golfkocsi fénye világít be minket és „halálos iramban” közeledik az egyik security gazebo-s srác. A találkozás elkerülhetetlen volt, de végül nem volt semmi para, azt mondtuk, hogy Bogies-ból jövünk és épp a bunk-ba tartunk. Először kicsit csúnyán nézett (mert már erősen hajnalodott és elvileg fél 12-re mindenkinek vissza kell vonulnia a bunkjába), de elvicceltük a dolgot és mindenki ment a maga útján tovább. Itt követtük el a következő baromságot…, mihelyt eltűnt a golfkocsi a fák között, 180fokos fordulatot vettünk és elindultunk vissza a konyhába. A szerencse azonban nem tartott sokáig, pár méter után újabb golfkocsi közeledett a másik oldalról, de ezúttal már 2-en ültek benne. A pánik irtózatos sprintet váltott ki belőlünk és meg sem álltunk a bunkig, azonban a golfkocsi is észrevehetett valamit, mert jött a nyomunkban és csak egyre közeledett. Gyula hatalmas robajjal bevágta magát a bunkba, mi meg Lacival beugrottunk a bunk mellett álló loundry-s metal container mögötti susnyásba. A golfkocsi másodpercekkel később meg is érkezett és a benne ülők elkezdték zseblámpával végigvizsgálni a bunk környékét és a bunkot is. Először azt hittük, hogy Gyula lebukott, de végül nélküle jöttek ki és még vagy 5 percig kutakodtak utána a gazban. A metal container mögötti részt szerencsére kihagyták, úgyhogy megmenekültünk, de nem sokon múlott a dolog… Mire végül „nyugovóra tértünk”, már lehetett vagy 4 óra, velünk viszont még mindig forgott a világ…
Gyulának meg nekem egyébként mákunk volt, mert neki másnap csak 8-9 körül kezdődött a meló (maintenance…), nekem meg shiftem volt és 10kor kezdtem, ellenben viszont Lacinak be kellett tolnia a képét dolgozni reggel 6ra… (ez egy külön szép kis történet, amiben szintén van minden finomság, de ezt majd talán már egy másik postban… J)
