Érkezés

Reggel 7:30-kor indult a gépem Budapestről. Elég izgatott voltam, mert ez volt az első repülőutam teljesen egyedül. Találkoztam a reptéren más magyarokkal is, akik szintén New Yorkba mentek római átszállással, de csak én mentem a 9:55-ös géppel. Majdnem biztos voltam benne, hogy lekésem az átszállást, mert összesen 40 percem volt rá, de végül minden simán ment és elértem a gépet. Rómából 9 és fél óra volt az út New Yorkba, de gyorsabban eltelt, mint ahogy számítottam. Aludni ugyan nem nagyon tudtam, mert egyik pillanatban borzasztó meleg volt, másikban pedig majdnem szétfagytam, de folyamatosan hordták ki a kajákat, meg vetítettek filmeket, úgyhogy az idő gyorsan elrepült. A JFK-re is pontosan érkezett a gép, a bevándorlási hivatalnál sem volt gond, gyorsan sorra kerültem, úgyhogy már kezdtem is örülni, hogy mindenféle komplikációktól mentesen lezajlik az utam. Aztán 1 óra csövezés után a baggage claim-nél kiderült, hogy én ugyan elértem a római járatot, a nagycsomagom viszont nem. Nagy para lehetett, mert hatalmas sor kígyózott a panaszbejelentő iroda előtt. Miután végre sorra kerültem, azt mondták, hogy aznap este vagy másnap reggelre fog megérkezni a cuccom. A telefonkártyával, amit a Campleaders adott, felhívtam az Eisnert, hogy most mi legyen, azt mondták, hogy azonnal teperjek a táborba, a csomagomat majd utánam küldik.

A shuttle bus megállója eléggé el volt dugva és jegyet is csak egy random össze-vissza kolbászoló fekától lehetett venni. Kb félórás út után megérkeztem a Grand Central Stationhöz, ami Manhattanben volt. A városrész látványa magával ragadó volt, ott egy pillanatra át is futott az agyamon, hogy mi lenne, ha mégis megszállnék egy éjszakára, ahogy eredetileg lett volna, és csak másnap mennék a táborba. A Grand Central Station belülről inkább egy fényűző palotának tűnt, mint vonat-/metropályaudvarnak, a mennyezeten hatalmas amerikai zászló természetesen. Nagyot néztem, amikor ezek után a vágányoknál a fal be se volt vakolva, az alagút pedig inkább egy barlanghoz hasonlított, nem beszélve a metróról/vonatról ami egy igazi retkes HÉV-szerűség volt. Gondolom azért nem vitték túlzásba a karbantartását, mert a vonat egy igazi fekagettó-városrészen vitt keresztül. 5-6 emeletes omladozó, vakolat nélküli sorházak álltak sűrűn egymás előtt, rozsdás tűzlétrákkal, előttük apró kertek térdig érő szürkés fűvel és mindenhol csak négerek. Indulás előtt megint fel kellett hívnom az Eisnert és Wassaicba kiküldtek elém egy Michael nevű srácot, aki a Zolit is vitte 3 nappal azelőtt. Onnan még 1 óra autóút volt a tábor. Útközben sokminden szóba került, de akkor különösen megkedveltem, amikor benyomott olyan házi gangsta-hiphoppot, hogy majd szétesett a fejem. Autóforgalom nem sok volt odafelé, viszont mókusoktól és őzektől kezdve mindenféle állatok rohangáltak keresztbe az úton. A táj is sűrűn változott, ahogy a vidéki kisvárosok követték egymást, némelyik tiszta Lila Akác–köz volt, de akadtak teljesen lepukkant kis porfészkek is.

Már sötétedett, amikor este 8 – fél 9 körül végre megérkeztünk az Eisnerbe. Először az Administration Office-ba mentünk, ahol megismerkedtem az Eisner vezetőségével, először is Farrah Mitchell-lel, aki 50 Cent női hasonmása, egy hiperlaza, hatalmas néger csajszi. Amikor meglátta a pólómat, felkiáltott örömében hogy „Oooh, G-Unit, baby” és akkorát suhintott a lapát tenyerével a hátamra, hogy majdnem elestem. Nem sokkal később bejött egy zsíros hajú, szemüveges, kislány-szerű figura is. Amikor közelebb jött, akkor vettem csak észre, hogy vmi pajesz-féleség is van az arcán mindkét oldalt. Ő Lisa Rosenberg, a #2-es főnök az Eisnerben, akivel állandóan email-eztem még a tábor előtt. A bemutatkozás után Michael elvitt a 43-as bunkhoz, ahol a Kitchen Staff tagjai és a Maintenance-esek laknak. Épp nem volt bent senki, még mindnyájan dolgoztak. Miután lepakoltam a „csomagjaimat” (egy laptop és egy kézipoggyász…), elindultunk a konyhára. Éppen akkor fejeződött be a munka, a konyhások épp kajáláshoz készülődtek. A barátságos fogadtatás után hamar kiderült, hogy a Kitchen Staff csak magyarokból, oroszokból és ukrán lányokból áll, de magyarból van a legtöbb, szám szerint 5 (Zoli, Peti, Tomi, Judit és én).