2500

Most hétvégén volt a tábor fennállásának ötvenedik évfordulójának ünnepélye. Már a csütörtök reggel lehetett érezni, hogy itt valami nagy dolog készül, ugyanis vagy húsz kamion parkolt a focipályán hajnaltól. Mint később kiderült, egy hatalmas sátrat állítottak fel röpke fél nap alatt, amikor is igencsak esett az eső. Persze egy sátor nem elég, így egy valamivel kisebb került a konyha melletti füves területre is.

A kisebbik sátor

Mila előre megmondta, hogy elég nehéz két nap lesz ez nekünk, mert az átlagos 900 ember helyett 2500 éhes szájat kell betömnünk. Ez így nagyon soknak hangzik szinte lehetetlennek. Szerencsére senki nem várta el „minden idők legrosszabb kitchen staffjától”, hogy ennek a kihívásnak megpróbáljon megfelelni, így profikra bízták a dolgot, komplett rendezvényszervező céggel intéztek mindent. Nekünk csak segítenünk kellett a kb. 40 ember emberből álló stábnak. Valójában annyira nem is voltak profik, hiába volt vagy 7 magenta színű pólóba öltözött managerük, nem látták át a helyzetet.

Az egyik manager mammer kukázik:d

Pénteken volt az ünnepség nyitóestje, természetesen shabbatkor, amikor amúgyis minden olyan könnyen megy. Reggel Mila bejelentette, hogy a következő két napban szünet nélkül dolgozunk, és a reggel hattól délután háromig tartó shiftet eltörölte úgyis, és ha nem tesszük oda magunkat a hétvégén, eltörli a másikat is. Ez persze senkit nem motivált igazából, mert nem is értettük, miért törölte el a shiftet, hiszen az utolsó figyelmeztető meeting után mindig korábban végeztünk, nem csúsztunk el. Na mindegy. Pénteki nap minden különleges nehézség nélkül lement, sőt, még jobban is jártunk, mert korábban volt a vacsora így korábban mehettünk haza. Azt, hogy a vendégek mit ettek, azt nem tudom, mert nem mi csináltuk nekik. Délután kezdtek el jönni az emberek. Nekem az volt a feladatom, hogy a különböző információs sátrakhoz gyümölcsöt szállítsak, illetve a hűtőládákat töltsem fel palackokkal és jéggel. Jó kis kocsikázós, hesselős melónak igérkezett, de nem az lett, mert folyton ezért, meg azért kellett rohannom. Mondjuk még így is jobb volt, mint a konyhában fülledni. Szóval pénteken nem történt semmi különös, összesen annyi, hogy szünet nélkül dolgozott mindenki. Szombaton azonban megjöttek a konyhai kisegítők is, és délelőttől estig ott volt minden vendég. Ebédre mindenki salátát, sonkát, kenyeret és teasüteményt kapott, ilyen svédasztalos megoldásban. Minden rendben volt, csak nem volt elég kaja, meg üdítő. De ki törődik a kajával, amikor ötven éves a tábor. Ebéd után mosogatnunk sem kellett, mert mindenki papírtányérból evett. Utána jött egy jó pár órás hesselés. Volt, aki fagyit osztott (pl. MISÁK), volt, aki golfkocsival tíz percenként leellenőrzött minden coolert (pl. én...), hátha elolvadt a jég (ami különben elolvadt), elfogyott a gyümölcs volt, aki csak lefeküdt a fűbe és nézelődött.

Hessssss

Misák, mint Bagaméri

Ugyanis nem tudtunk semmit csinálni. Vacsora mindenkinek a sátorban volt, campesnek vendégnek egyaránt, a menüt pedig a kisegítők (Peterson Party Service) készítették el. Igazi fesztivál hangulat volt amúgy a táborban, csak a sör hiányzott. Sütött a nap, szólt a zene, rengeteg ember, mindenki mászkált... Mindenki nagyon élvezte az édes semmittevést. Az ünnepi vacsora mindenféle grillezett hús hamburger, sült krumpli, hagymakarika, főtt kukorica, popcorn, vattacukor, perec, fánk volt. Minden külön pultoknál. A marhaszeletek persze szinte egyből elfogytak, a csirkék, csak mielőtt a gyerekek megérkeztek. De szerencsére nem a mi gondunk volt, elvégre ezért bérelték fel a profi céget. Ami nem fogyott el, az sem volt különösebben finom.

Több, mint 2500 ember

Michael a szakács, mondta, hogy csak a kajára 50.000 dollárt költött a tábor, ami olyan 7,5 millió forint. Rengeteg pénz ahhoz képes, hogy tényleg nem volt semmi különleges étel, és ami volt, az sem volt elég. Valaki sokat kereshetett rajta. A vendégek mondjuk fizettek a vendégségért, fejenként minimum száz dollárt, amiért kaptak egy téglát, amibe belevésték a család nevét. Meg elég sokan adakoztak, árultak Eisneres ruhákat, fényképeket, festményeket. Szóval a tábor sem járt azért rosszul. Állítólag az egész buli 300.000 dollárba került, ami körülbelül 45 millió forint. Mondjuk ebben elvileg benne van, az a tíz raklapnyi palackozott ásványvíz, amit megittak az emberek, a sátrak, az ünnepi pólók, amiket minden táborlakó kapott (kivéve a kitchen staffot), a vacsora utáni koncert és az esti tűzijáték is. Nem rossz.

Este nyolc körül már végeztünk, és mindenki nagyon jó hangulatban hagyta el a konyhát. A legjobb az egészben, hogy másnap Mila, a két év alatt először megdícsért minket, hogy milyen jók voltunk, mondta, hogy Louis is elégedett ezért a csütörtöki trip day-en, amikor Bostonba megyünk, mindenkinek ad tíz dollárt ebédelni, sőt jobbfajta buszt bérel nekünk. Ez azért érdekes, mert ez a két nap elég könnyű napnak számított, alig dolgoztunk valamit. Ha nem dolgozunk megdicsérnek, ha megfeszülünk, akkor is büntetnek. Érdekes. Mindenesetre jó kis hétvége volt, a konyhán mindenki jól érezte magát.

Képek

A képek megtekinthetők, amiket eddig csináltam a következő linken:

http://picasaweb.google.com/papp.zoltan5/Amerika2008

Gondoltam, hogy utólag beszúrom a meglévő postokba, és csak utána teszem közzé a linket, de nincs rá időm.

Helyzetjelentés

Semmi különlegesen extra sztorival nem tudunk szolgálni, de írni azért csak kell, így hát írunk.
Misák szemüvegében elengedett a csavar pár hete, így pillanatragasztóval fixalt azt, de egyik nap, amikor segített nekem a freezerben, a ragasztó elengedett, megkérte Mila-t, hogy engedje el a bunkig, mert anélkül nem lát. Erre Mila a kezébe vette a dolgokat és megpróbálta maga megragasztani, aminek az lett az eredménye, hogy a lencsét összeragasztózta a közepén, a csavar meg nem maradt a helyén. Még szerencse, hogy az orvosi szobán valamilyen anyaggal le tudták mosni a lencsét. Mondjuk jól sült el a dolog, mert Mila elküldte az egyik sofőrrel valahova, ahol kicserélték a csavart és fizetni sem kellett érte.

Vasárnap elmentek a gyerekek, így két napig "fellélegezhettünk", ami persze nem igaz, mert ma a vacsorával elég hamar végeztünk, de hogy el ne hagyjuk a konyhát kilenc óra előtt, így nagytakarítottunk. A bankett, ami tábor első felének az ünnepi vacsorája, amikor egész nap mindenki fél óra szünettel dolgozik a konyhán, nem sikerült túl rosszul. Mila is nagyon örült a végén, mert az ő fejét mossa folyton Louis. Mondta is neki, hogy ilyen rossz kitchen staff nem nagyon volt még, úgyhogy csináljon valamit. És hát mi mást tehetne Mila, mint, hogy eltörli a shifteket. Egyelőre nem tette meg, és valószínűleg ez nem is jelente megoldást, de hát nincs más eszköze. Louis azt is felajánlotta neki, hogy egy-két embert hazaküldhet, és ő biztosít új embereket.
Mila szerint, az ő tizenegy éve alatt, most volt a legjobb desszert. Persze az ő ötlete volt, és ezért két embert egész napra a hűtőbe rendelt (az amúgy remek staff tud nélkülözni egy ilyen napon két embert...), mert hogy a kiváló desszert két gombóc fagyi egy fél eper és némi mentalevél:). A menü hasonló volt a tavalyihoz, azzal a különbséggel, hogy idén a csirkébe barackot göngyölítettünk, a marhahúst pedig nem vágtuk fel mielőtt megsütöttük, ettől a külseje szénné égett a belseje meg véres maradt (igazi kosher kaja:). A kettő között pedig rágós maradt. De sebaj, legalább kész lett időben. A bankett témája Broadway show-k voltak, a dining hall hatalmas festett poszterekkel volt feldíszítve, a staff a témának megfelelő jelmezekbe öltözött.

Az idő idáig is gyorsan telt, de most még inkább repül. Alig több mint négy hét van a táborból, négy shabbat, négy duty, négy day off. Apropó shabbat. Idén az ünnepi esti snack-et, oneget, ami tízenegy óra után kezdődik és mindenféle gyümölcsöt, süteményt és finomságokat szolgálunk fel, is nekünk kell csinálni, mert a szakácsok lázadoztak. Így aki pénteken van duty-n, nem sokkal éjfél előtt végez. Mondjuk szombaton garantált neki a tíztől kezdődő shift, de hát ez elég sovány vígasz.

Még midig nem tudjuk, mikor szabadulunk, mert itt akarnak tartani 20-adika helyett, 25-éig, ami egyáltalán nem jogos és Lisa nem képes foglalkozni a dologgal. Így viszont nem tudunk lefoglalni semmilyen szállást, repjegyeket megvenni, minden drágább lesz. Jövő héten jön a következő trip day, amikor sokunk reménye szerint megint Bostonba megyünk.

American House-Party

A „hatalmas” Great Barrington lakóit a hírhedt The Bogies névre hallgató lokál látja el bulikkal és felel a folyamatos partyhangulatért. A Bogies szempontjából a hétnek 2 kitüntetett napja van. Első a csütörtök, ami a disco napja, ilyenkor a legújabb r’n’b-hiphop slágerekre, valamint a hiperkreatív, már-már Grandmaster Flash-i magasságokban keverő helyi dj elmebeteg remixeire rázhatja az arra tévedt ember. A buli éjjel 2-ig tart (ezt állítólag törvény szabályozza), ekkor a szó szoros értelmében „villanyoltás” van, másodpercek leforgása alatt kialszik minden fény, mintha csak az egész disco-t egyetlen plug működtette volna. Ezeken a napokon 3 ropogós dollárt szednek be a bulizni kívánóktól a bejáratnál. A második kitüntetett nap a szombat, ekkor nagyobb volumenű partyknak ad otthont a Bogies „világhírű előadók” fergeteges koncertjeinek formájában. Egyik alkalommal a méltán messzeföldön ismert és elismert Dj Corrupt scratchelte nekünk a lemezeket (egyébként Massachusets-ben állítólag tényleg akkora sztár, mint mondjuk Snoop Dogg világviszonylatban). Ezeken a szombatokon a beugró ára eléri a bűvös 2 számjegyes határt, a 10 dollárt.

Mint mindenhol Amerikában, a Bogies sem kivétel a 21 éves korhatár alól, amit bizony véresen komolyan vesznek (Petit 2 nappal a 21. szülinapja előtt nem engedték be…). Eleinte egymás különféle ID-jeit használgattuk a belépéshez (szerencsére a biztiboyok agytérfogata nem tette lehetővé, hogy a kép alapján azonosítsák az ID igazi gazdáját), de nem sokkal később rájöttünk, hogy ez felesleges, mert a Bogies hátsó balkonjának a kerítése egy jó 1.5m-es szakaszon hézagos, úgyhogy szépen óvatosan be lehet surranni az árnyékok mentén. Ennek a bejutási megoldásnak további érdeme, hogy kiküszöbölhető vele az „irtózatos összegű” belépődíj is. A csuklópecséteket szerencsére csak az esetek elhanyagolható százalékában ellenőrzik rajtaütésszerűen (olyankor viszont baj van…).

A múlt csütörtök minden ízében a kivételek estéje volt. Kemény hetünk volt, úgyhogy nagyon vágytunk már egy kis lazulós zenés-táncos bulira (még az se szegte kedvünk, hogy másnap reggel 6ra kellett menni dolgozni). El is indultunk 5-en (Judit, Laci/”Lasizo”, Gyula, Szabi és jómagam), hogy belevessük magunkat az éjszakába. A Bogies-ba menet még tettünk egy kis kitérőt ivós törzshelyünkre, a híd alá, ahol legurítottuk a Liquor Store-ban vásárolt söröket. A Bogies-ba való bejutás folyamata már rutinszerűen kezdődött; Judit és Szabi, a 21 év fölöttiek előlről, mi pedig Lacival és Gyulával hátulról támadtunk. Azon az estén a szokásosnál több időt vett igénybe a bejutás, mert a hely megkerülése közben eddig nem hallott hangokra lettünk figyelmesek. Csörömpöléseket és sikítozó lányhangokat szűrtünk ki a távolból, úgyhogy gondolkodás nélkül elindultunk a hangok irányába. Az utunkat némi gaz és csalántenger után egy szűk folyó keresztezte, aminek a túloldalán egy már rendesen beindult házibuli zajlott éppen. Oda is kiáltottunk, hogy mi folyik ott és elindult egy kis „beszélgetés” a már szintén erősen spicces túlpartiakkal, aminek az lett volna a lényege számunkra, hogy hogyan juthatunk hozzájuk át a folyón úszás nélkül. Sajnos végül nem sikerült rövid időn belül végrehajtható megoldást találni a problémára, mert a folyón csak annak megkerülésével juthattunk volna át, amihez a táborból pont ellenkező irányba kellett volna menni, mint a Bogies, ráadásul nem is keveset…

Az egyértelmű kézenfekvő megoldás ekkor még nem jutott eszünkbe, úgyhogy egy időre jegeltük a témát és elindultunk vissza eredeti célállomásunk felé, a Bogies-ba. A bejutás rutinszerűen történt, Judit és Szabi már vártak minket az erkélyen, de sajnos aggasztó hírekkel. A disco szinte kongott az ürességtől, ráadásul azt a kevés embert is, aki bent volt, a biztiboyok állandóan baszogatták, hogy mutassák az ID-t. Lacival és Gyulával azért bementünk szétnézni a belső termekbe, de a helyzet valóban siralmas volt, az aránylag normális zene ellenére sehol egy ember. Ekkor fordult meg újra a fejünkben, hogy valahogy mindenképpen el kéne jutni abba a házibuliba. A helyzet totális bizonytalansága miatt Judit és Szabi azt mondták, hogy még maradnak egy kicsit, hátha beindul a party, viszont ha tényleg bejutunk a házibuliba, hívjuk őket és utánunk jönnek. Mihelyt ezt megbeszéltük, hirtelen két biztiboy jelent meg az erkélyajtónál, de mielőtt akármit is léphettünk volna, elindultak felénk és már skandálták is a jól betanult „May I have your IDs” szöveget. Előálltunk egy szánalmas kamuval, amit inkább nem írok le, mindenkinek a fantáziájára bízom…, lényeg, hogy a helyzet egyértelmű volt és elkezdtünk lélekben felkészülni, hogy alaposan kidekorálják a pofánkat. Az egyik biztiboy egyszer csak a kezét nyújtotta felém. Elkezdtem gondolkodni, melyik testrészemet védjem a kezemmel, de végül csak álltam ott lefagyva összeszorított fogakkal. 1 perces feszültséggel teli néma csönd következett. Ekkor az egyik biztiboy abszolút barátságosan, sőt, együttérzően megszólalt, hogy: Sorry guys, but without ID, you have to leave now…sorry. Ezután mindegyik kezet fogott velünk és még egy „sorry” következett. Nem is gondolkodtunk azon, hogy mi a franc volt ez az előbbi jelenet és hogy miért nem kaptunk 1-2 sallert is, ahogy a szokás diktálta volna, csak odáztunk kifelé halál kussban (de kíséret nélkül(!)).

A Bogies idő előtti elhagyásával azonnal életbe is lépett a B-terv. Kiszámoltuk, hogy olyan 6 kilométert kellett volna gyalogolni, ha a hely valóban ott volt, ahol gondoltuk. Ekkor jutott eszünkbe, hogy Zolka, a driver, aki aznap este shuttle-on volt, kb azidő tájt végzett. Gyorsan fel is hívtuk és mákunk volt, mert épp visszafelé jött Pittsfieldből. Mondta, hogy kb fél óra múlva ér vissza Great Barringtonba, úgyhogy megbeszéltük, hogy felszed minket az Eisner előtt. Így is történt, ezután meg már gyerekjáték volt megtalálni a házat és kb 5 perc autózás után már be is gördültünk a célállomásra a méretes, tekintélyt parancsoló Ford minivan-nel. Előtte direkt letoltuk az ablakokat és belőttük max hangerőre a zenét, úgyhogy egész amerikaiasra sikeredett a belépőnk, már csak egy kis pulzáló neonfény hiányzott alulról J.

Jó sokan voltak, már a kertben is találkoztunk vagy 10-15 emberrel. Mindenki nagyon barátságos volt, és mint új emberek, rögtön az érdeklődés középpontjába kerültünk. Egyedül Zolka nem mert a saját nevén bemutatkozni, végül csak ennyit mondott: Ööö…Hi…I’m Justin…Justin from…Slovakia… Kis idő elteltével a házigazdát is előkerítették, aki lelkesen körbevezetett minket a rezidenciájában. A kert jó nagy volt, jobbról egy tó határolta, amit látszólag ki is használtak, mert a parton volt jópár ruhadarab és kocsikerék designos úszógumik is. A tóparttól nem messze tűz égett, körülötte üvegek voltak szétdobálva. A ház oldalát telezsúfolták cuccokkal, crossmotortól kezdve motorcsónak, grillsütő, jégautomata, horgászbot és még mindenféle oda nem illő tárgy is sorakozott egymás mellett. A házba belépve rögtön a nappaliba érkeztünk (ami amerikai módra természetesen egybe volt nyitva a konyhával), amelyben többek között volt egy óriási plazma-tv bőrfotelekkel körülvéve, egy hosszúkás játékasztal zsetonkészlettel és kártyákkal (hasonló, mint a kaszinókban) és olyan sound-system, hogy akármelyik multiplex mozit lealázza (a házigazda (Brian) természetesen rögtön be is mutatta, mit tudnak a hangfalai..).Érdekesség, hogy a srácnak óriási dvd és zene cd gyűjteménye volt, amelyből jópárat meg is mutogatott, és egyetlen másolt darab nem volt köztük, egytől egyig eredeti volt mindegyik. A konyha részben a hűtő dugig volt piákkal mellette egy hosszú pulton ki is volt készítve kb 6-7 féle rövid, amiből koktélokat kevertek. A társaság tagjai már erősen meg voltak borulva, úgyhogy Brian gyorsan kevert nekünk valami löttyöt, hogy megüssük a szintet. Az akció jobban sikerült, mint gondoltuk, mert Brian keze ügyébe nagy hirtelenjében csak 3 decis poharak kerültek, amikből nem sajnálta a piát és rendesen csurig nyomta őket whiskyvel meg kólával (olyan 2/3 – 1/3 arányban, de nem a kóla javára… + valószínűleg valami borféle dolog is kerülhetett bele az íze alapján, bár ebben nem voltunk biztosak…). A koktél korrektül megtette a hatását, úgyhogy mire Brian az összes helységet feltárta előttünk, már mi sem egyenesen mentünk… A falak egyébként tele voltak Scarface-es poszterekkel végig a házban, az különösen tetszett. Visszaérve a kertbe elkezdtünk szocializálódni a többi vendéggel is. Hamarosan kiderült, hogy a legtöbben egy kolumbiai társaság tagjai voltak, de jópáran hivatkoztak arra is, hogy egy bizonyos Mikey nevű arc haverjai (ilyen nevű emberrel egyébként nem találkoztunk a partiban…). Voltak továbbá még szép számmal floridaiak is Orlandóból meg Miamiból, a kedvencem az egyik miami-i csajszi volt (Michelle), akinek beadtuk, hogy Magyarország (természetesen előttünk sosem hallott még ilyen nevű országról) Közép-Európa legfejlettebb és leggazdagabb országa, ahol 14 éves kortól lehet vezetni és inni, valamint, hogy legális a kokainfogyasztás. Az elsőtől az utolsó szóig mindent elhitt és hihetetlenül belelkesedett, rögtön meg is kérdezte, hogy hogyan lehet hozzánk repülővel eljutni, mert hogy ezek után mindig nálunk akar majd nyaralni...aranyos volt J.

A kertben egyesek valami furcsa játékkal játszottak, aminek a lényege, hogy le volt szúrva egymással szemben (úgy 8-10m-re) két-két rúd, amelyek közé köteleket feszítettek 3 szinten és a túloldalról rá kellett hajítani egy másik kötelet, aminek a 2 végén fagolyók voltak, így rá tudott csavarodni. Persze a játék menete ennél bonyolultabb volt, el is magyarázták alaposan, amire egyikünk sem emlékszik, csak arra, hogy megpróbáltuk a hajigálást és az összes kötelet felcsesztük egy fára, ahonnan aztán senki nem tudta őket leszedni…

Visszamentünk a házba, ahol éppen akkor ért véget egy pókerparti, úgyhogy a következő körbe be is szálltunk. Meglepetésünkre a játék nagyon profin zajlott, zsetonokkal, „gigászi” tétpárbajokkal, blöffökkel és beszólásokkal, mindeközben többnyire mindenki halál kussban koncentrált (persze közben vedelték is rendesen a whiskyt), csak úgy harapni lehetett a feszültséget a levegőben, tisztára, mint egy filmben.

Miután elfogytak a zsetonjaink (kicsit érzékletesebben: kiestünk…, mert ezek keményen tolták ám az ipart…), újra kimentünk a kertbe spanolni az amcsikkal. A kolumbiaiak egyébként tipikusan ezt a fehér atléta aranylánccal + farmer stílust adták, némelyiknek csíkok is voltak nyírva a hajába, olyan MC Hammer módra. Csajoknál a szerelés kb ugyanez, csak nőiben (egyébként nagyon-nagyon jól néztek ki…).

Először úgy gondoltuk, hogy „ottalszunk” (hely lett volna bőven) és másnap reggel onnan megyünk dolgozni, de a parti (és mi is…) olyan 3 felé már eléggé kezdett megfáradni + Gyula egyre sűrűbben rohant észvesztve a klotyóra, úgyhogy végül a hazatérés mellett döntöttünk. Mielőtt elmentünk, megadták a telszámukat meg mi is a miénket és mondták, hogy szólnak, ha lesz a következő buli. Fél 4 tájban értünk vissza a táborba és nem is tudom miért, de a bunk helyett ösztönösen a konyha felé vettük az utunkat. A fagyasztót szerencsére nyitva hagyták (mármint nem volt kulcsra zárva), úgyhogy a behatolás könnyen ment. Első körben nyúltunk is pár üdítőt, amit gyorsan bedöntöttünk és éppen mentünk volna vissza egy kis kajáért, amikor hirtelen észrevettük, hogy egy golfkocsi fénye világít be minket és „halálos iramban” közeledik az egyik security gazebo-s srác. A találkozás elkerülhetetlen volt, de végül nem volt semmi para, azt mondtuk, hogy Bogies-ból jövünk és épp a bunk-ba tartunk. Először kicsit csúnyán nézett (mert már erősen hajnalodott és elvileg fél 12-re mindenkinek vissza kell vonulnia a bunkjába), de elvicceltük a dolgot és mindenki ment a maga útján tovább. Itt követtük el a következő baromságot…, mihelyt eltűnt a golfkocsi a fák között, 180fokos fordulatot vettünk és elindultunk vissza a konyhába. A szerencse azonban nem tartott sokáig, pár méter után újabb golfkocsi közeledett a másik oldalról, de ezúttal már 2-en ültek benne. A pánik irtózatos sprintet váltott ki belőlünk és meg sem álltunk a bunkig, azonban a golfkocsi is észrevehetett valamit, mert jött a nyomunkban és csak egyre közeledett. Gyula hatalmas robajjal bevágta magát a bunkba, mi meg Lacival beugrottunk a bunk mellett álló loundry-s metal container mögötti susnyásba. A golfkocsi másodpercekkel később meg is érkezett és a benne ülők elkezdték zseblámpával végigvizsgálni a bunk környékét és a bunkot is. Először azt hittük, hogy Gyula lebukott, de végül nélküle jöttek ki és még vagy 5 percig kutakodtak utána a gazban. A metal container mögötti részt szerencsére kihagyták, úgyhogy megmenekültünk, de nem sokon múlott a dolog… Mire végül „nyugovóra tértünk”, már lehetett vagy 4 óra, velünk viszont még mindig forgott a világ…

Gyulának meg nekem egyébként mákunk volt, mert neki másnap csak 8-9 körül kezdődött a meló (maintenance…), nekem meg shiftem volt és 10kor kezdtem, ellenben viszont Lacinak be kellett tolnia a képét dolgozni reggel 6ra… (ez egy külön szép kis történet, amiben szintén van minden finomság, de ezt majd talán már egy másik postban… J)

Egy hosszú nap

Reggel 5:25-kor keltem, lefutottam a napi adagomat, megfürödtem, fogat mostam, majd mentem dolgozni, hatra. Hétkor érkezett az első szállítmány, addig uborkát pucoltam majd leltárt készítettem a fagyasztóban. A tejes ember jött, nem hozott különösebben sok dolgot, összesen 50 láda tejet és kakaót, meg 60 bödön joghurtot. Miután elpakoltam, Mila elküldött reggelizni (nem sokkal 8 óra után, ilyen korán ki tud enni??:), ugyanis el kellett kísérnem Springfieldbe. Minden évben kap a tábor az államtól egy csomó szárazkaját támogatásként, amit ott lehet átvenni. Mint megtudtam ez nem teljesen ingyen van, de összesen kb. a húsz százalékát kell kifizetni. Tavaly három kisteherautónyi támogatást kaptunk, de az annyira sok volt, hogy peanut butterből még mindig annyi van, hogy jövőre is elég lesz.
Még előző nap úgy volt, hogy nem én megyek Milaval, mert akkor nem lesz, aki a szállítmányokat átveszi, de végül sikerül meggyőznöm, hogy Peti is meg tudja csinálni, így én mehettem.

Fél kilenc körül megérkezett Louis, aki elvitt minket egy közeli autóbérlőbe, ahol átvetük a kisteherautónkat (akkora, mint amivel kötöztetni szoktak). Kérdeztem Milat, hogy van-e erre jogosítványa, mire egy nagy mosolyt megeresztve közölte, hogy nincs. Louis-al is vicces volt utazni, mutogatta a zenéket, amiket szeret, Jackson 5, Metallica, Kiss. A Kiss kapcsán megemlítette, hogy amikor fiatal volt, dolgozott egyszer egy Kiss koncerten, ahol a színpad mögött, ha akarta volna, egy csaj "adott volna neki egy blow job-ot". Amint ezt kimondta hátranézett és rám mutatott, mire én mondtam nevetve, hogy nem is értem miről beszélnek:D Egyébként meg minden zenére elkezdett táncolni a kocsiban és egy számot sem hagyott, hogy végigmenjen.

A körülbelül másfélórás úton Spriengfield felé, majdnem elaludtam, mert Mila nem az a szószátyár alkat. Én kérdezgettem mindenről, ő mindenre válaszolt, de nem volt valami izgalmas beszélgetés. Azért mégsem akartam munkaidőben aludni, így nem tettem, de elég koki lettem. Útközben az autópályát is használtuk, ami itt úgy működik, hogy az ember, ahol felhajt rá, kap egy jegyet, és ahol kihajt, a jegyet leadja és kifizeti, amennyit kell. Csakhogy Mila elfelejtett magával casht hozni, bankkártyával meg nem lehetett fizetni. De nem kapott büntetést csak egy csekket.

Mikor odaértünk, fél óra múlva és három irodát megjárva végre megtudtuk, hogy hol lehet átvenni a cuccunkat. Egyébként ez a hely egy hatalmas raktártelep, ahol vannak ahol rengeteg kamion van. Mila szépen odaparkolt az egyik ajtóhoz, ahol bepakoljuk a cuccokat. Csakhogy a mi teherautónk kicsit alacsonyabb volt, mint az ajtó, ahonnan emelték be a raklapnyi kaját, így félő volt, hogy kézzel kell mindent bepakolnunk. Szerencsére kifogtunk egy szakit, aki a villás-emelőkocsival úgy autókázott, mintha valami motor cross versenyen lett volna. Először berakott egy raklapot, majd a másikkal benyomta az előzőt. Mindezt egy golfkocsi méretű járművel. Sajnos a kocsink nem volt elég mély, így egy raklapnyi cuccot kézzel kellett bepakolnunk.

Visszafele úton majdnem felforrt a hűtővizünk, mert egy kicsit túl volt terhelve a kocsi és hosszan emelkedőn mentünk. Mila szerencsére tudta mit kell tenni, letekertük az ablakokat és bekapcsolta a fűtést. Pár percen belül a motor hőmérséklete visszaállt a normális szint közelébe. Az autópálya bejáratánál egy ötven év körüli fickó olyan poént sütött el, miközben nyomtatta nekünk a jegyet, hogy már csak 160 nap van halloweenig, úgyhogy van időnk a jelmezt beszerezni (????????????). Az autópályáról letérve megint nem tudtunk fizetni, de a nő, aki kérte a pénzt olyan mérges lett, amiért nem volt nálunk három dollár, hogy mondta, hogy majd ő kifizeti, csak menjünk onnan.

Visszaérve a campbe épp megjött egy hatalmas szállítmány. Pedig pont örültem neki, hogy már biztos minden szállítmány megjött és a többiek el is pakolták, nekem csak a támogatással kell foglalkoznom. A szállítmány tényleg nagy volt, egyedül voltam, mindent össze-vissza pakoltak úgy, hogy a raktárban és a hűtőben nem is lehetett közlekedni, sőt a freezer is fullos lett. Mikor átvettem mindent, mentem segíteni Milanak. Idén a régi konyhában tároljuk a sok kaját, mert a régi konyha hűtőjét, mint megtudtam, eladták (olyan, mintha egy kisebb házat adnának el, és el is vinnék). Bepakoltunk mindent, majd mentünk ebédelni.

Ebéd után mentem volna a másfél órás szünetemet élvezni olyan fél három magasságában, amikor megjött a kenyérszállítmány hat oszlop kenyérrel. Mivel Mila nem volt sehol, átvettem azt is, de a hűtőbe esélytelen volt berakni. Gondoltam, ha otthagyom a konyha közepén, akkor mikor az esti shift kezdődik nem lesz elég helyünk (sosincs), így elkezdtem elpakolni a hűtőből, hogy be tudjam rakni a kenyeret. Mikor ezzel végeztem, rájöttem, hogy a raktárban sem lehet mozdulni, és biztos kell valami a vacsorához, így azt is elkezdtem elpakolni, mert nem akartam, hogy megint elkéssen a kaja, Louis amúgy sem kedvel minket, és teljesen hülyének tart. Csakhogy ez elvette az egész szünetemet. Nem akartam kikérni Milatól ezt az extra breaket, mert akkor kevesen lettek volna a vacsorához, és így is sok mindent kérek tőle, minden héten átírja miattam a kiírást, össze-vissza cserélgetem a shiftjeimet, dolgozik azon, hogy előbb elmehessünk a táborból. Így viszont 16 órát dolgoztam szünet nélkül (igaz ebből kb. három óra kocsikázás volt, de mivel uncsi volt az is fárasztott), és a nap végére teljesen hulla voltam, nem tudtam magammal mit kezdeni a konyhán.

Az biztos, hogy ilyen nem leszek többet önfeláldozó, mert nagyon sokat kivesz belőlem. Sőt így is nagyon sanszos, hogy Mila eltörli a shifteket, mindenki hattól egész nap fog dolgozni (esetleg 10 naponta lesz a szabadnap is, nem hetente), hiába dolgozok én annyit, amennyit tudok, másokat úgysem érdekel.

Peanut butter és egyéb finomságok

Egyik nap, amikor szintén káosz volt a konyhán, senki nem volt a helyén, Louis vitte ki a kancsókat a hűtőből (köszönhetően a supervisorok hozzáértésének), az egyik peanut butter stationnél nem volt senki és a gyerekek nekiállta kiszolgálni magukat. Gondoltam kevesebbet kell takarítani, ha odaállok, úgyhogy feláldoztam magam. A sor kígyózott, mindenki tülekedett, túrták a kis lekváros dobozokat, hogy mindenki a kedvencét kapja (ami persze mindeninek mindig mindenből ugyanaz, így folyton, elég hamar elfogy). Megküzdöttem egy gyerekkel, hogy adja oda a fagyiskanalat, és akkor segítek. Csakhogy a fagyiskanál nem a legalkalmasabb eme finomság adagolására, ugyanis a mogyoróvaj rettentően ragad (ez az egyik azok közül a dolgok közül, amivel még az ipari mosogatógép sem tud megküzdeni). Amíg kemény az anyag, addig lehet fagyiskanalat használni, de ha olvadt, akkor csak a tizedik gombnyomásra ereszkedik ki a kehelyből a ragacs. Nekem olvadt volt, ezért elég nehéz volt osztani. Közben mindenki lökdösődött, kis gyerekkezek nyúltak ki a karom alatt, mindenütt kenyeret és lekvárt matatva. Folyton be kellett rohangálnom, mert elfogyott a kenyér, a massza, a lekvár... Ilyenkor a gyerekek csaknem sírva kérdezték, hogy lesz-e még. Amikor visszaértem a pogózás mindig eldurvult. Aki nem kenyérrel akarja enni (magában, vagy a húshoz???) annak szoktunk adni papírtányért, de abból is kifogytam,így jött a tenyérbe adagolás. Volt, aki az almájára kérte, kb. fél percbe tellett, amíg sikerült rászenvednem egy gombócot (ami a konyhán egy ilyen feladatra nagyon sok), erre mosolyogva kér rá még egyet, ami elsőre lehetetlen feladatnak tűnt, mert olyan, mint ha két ragadós diót akarna rátenni az ember egy kisebb méretű almára. Valahogy sikerült teljesítenem a kérést anélkül, hogy bármit összekentem volna. De volt olyan is, amikor a gyerek annyira ferdén tartotta a kenyeret, hogy a masszagombóc legurult a kenyeréről és nekiütközött a mellkasának. Olyan lett a pólója, mondtam neki, hogy nagyon sajnálom, de ő csak legyintett, mosolygott és megköszönte, hogy adtam neki.

Müzli-adagolóhoz annyit fűznék hozzá, hogy miután láttam, hogy nem tudják a helyes irányt eltalálni a tekerésnél, a doboz tetejére ragasztottam egy nagy nyilat, de ez sem segített. A legjobb, az egészben, hogy mindenki folyton a tál mellé önti ki a müzlit és az egész asztal tiszta müzli, a földön mindenki azon tapos. Valójában nem is müzliről beszélünk, hanem gabonapehelyről.

A délutáni snack (uzsonna) is vicces szokott lenni, ma pont én osztottam a fagyit. Kétféle fagyi volt, jégkrémszendvics, ami mindenkinek a kedvence és popsicle, ami két színes rúd, olyan ízzel, mintha egy pohár rosszabbfajta gyümölcsdzsúszt (mindenféle gyümölcstartalom nélkül) lefagyasztottak volna. A szendvicsek hamar elfogytak, ezért a rafináltabb gyerekek próbáltak fűzni, hogy hozzak még a konyhából. Mikor mindenkiben tudatosult, hogy nincs és nem is lesz több, elkezdték a zöld színű popsicle-t preferálni, azért ment a harc, három-négy gyerek lógott bele a fagyishűtőbe egymást lökdösve. Miután az is elfogyott, már nem nagyon akartak mást enni. Volt, aki elvette a pirosat, fél perc múlva meg visszadobta. Volt, aki beleharapott és hajította a kukába. Volt egy gyerek, aki nem akarta elhinni, hogy nincs több szendvics és vagy öt percig túrta a jégkrémet, hiába mondtam neki, hogy már húszan áttúrták és biztos, hogy nincs. Mondtam neki, hogy be kell csuknom, különben az összes fagyi elolvad, de nem engedte. Mikor sikerült becsuknom, elkezdte feszegetni, hogy újra belemászhasson. Jött egy gyerekfelügyelő, de ő sem tudta leállítani Spencer-t. Mikor látta, hogy erővel nem fogja tudni kinyitni, mondta a kis pajtásának, aki nagyban falta a jégkrémet, hogy kérjen még egyet, és akkor kinyitom neki. Én persze mondtam, hogy csak akkor, ha Spencer odébb áll. Mindez egy 8-10 éves kisfiú volt...

Amúgy ilyen helyzetekben a kisebb gyerekeknek, lányoknak, gyengéknek esélyük sincs a jó dolgokhoz hozzájutni, mert a nagyobbat, erősebbek félrelökik őket. Farkastörvények uralkodnak.

Peanut butter + műzli kontra hülye amerikai gyerekek

Ezek a gyerekek irdatlan mennyiséget képesek betolni a „peanut-butter” (=mogyoróvaj) nevezetű ocsmányságból, ezt személyesen tapasztaltam. Többször voltam mogyoróvaj-osztogató ebéd közben, ami abból állt, hogy a kezembe nyomtak egy fagyiskanalat és egy vájlingot ebből a nutella keménységű, egyszerre sós és édes ízű borzalomból, ami világosbarna színe és állaga alapján leginkább egy nagy vödör szarra hasonlított (szendvicsben gyümölcslekvárral vegyítve egyébként még aránylag tűrhető ízvilágba hozható). Szóval csak álltam vigyorogva a kanállal és a vödörrel a kezemben, és néztem, amint a gyerekek egymást fellökve és taposva özönlöttek ezért az ótvar pépért. Szerencsére a kenyér hamar elfogyott, de egyes elvetemülteket még ez sem riasztott vissza, akadtak olyanok, akik a tenyerükbe kérték a mogyoróvajat, de jött olyan gyerek is, aki az almájára és a narancsára kenette velem…

A másik komoly akadályt a rendkívüli bonyolultságú műzliadagoló használata okozta nekik. A „gépen” derékmagasságban hatalmas fekete gomb áll, amelyen nyíl jelzi a tekerési irányt, ezzel a trükkel lehet a tárolórészből a műzlit az adagolócsőbe juttatni. Ha sikerült az előző művelet, az alján „push here” felirattal ellátott műanyaglebeny lenyomásával a műzli a tányérba juttatható. Felmérésem eredményei alapján a gyerekek közel 80%-a már az első lépésnél elvérzett, vadul tekerték a jelölt iránnyal ellentétesen a gombot, majd miután nem értek el semmi eredményt, gyorsítottak a tekerés tempóján, hátha az segít. Azon keveseknek, akik az első lépést sikeresen abszolválták, következett a második menet, vagyis a „push here” gomb azonosítása és lenyomása. Itt már reménykedtem, hogy nem kell segíteni nekik, de sajnos nem így történt. Az idáig eljutott gyerekek 3 csoportra oszlottak. Az első csoport tagjai feladták a küzdelmet és könnyeikkel küzködve idegesen elrohantak, az ezeknél egy fokkal okosabbak segítséget kértek tőlem és kaptak műzlit, a harmadik csoportba tartozók pedig szintén önállóan próbálták a problémát megoldani. Ők kiszúrták, hogy a műzli a gép tetején egy dobozban van tárolva. Hosszas gondolkozás arra is rájöttek, hogy a doboz teteje leemeléssel eltávolítható, így végül hozzáfértek a műzlihez és kézzel markoltak maguknak belőle. Úgy vélem, még ők voltak a legéletrevalóbb egyedek a társaságból.

(Persze azért többnyire szoktam nekik magamtól is segíteni, ezen alkalommal csak az IQ felmérés kedvéért nem aktivizáltam magam…)

Shabbat Shalom

Mivel mi a konyhán dolgozunk és a többiektől külön kajálunk (=órákkal később…), ezért sokáig ez a Shabbat Shalom nevű „cucc” csak annyit jelentett a számomra, hogy minden pénteken tilos volt kimenni a táborból d.u. 5-től, illetve kb dupla annyi meló volt péntek estétől szombat estig. Egyszóval nem nagyon rajongtam érte és akkor még finoman fejeztem ki magam (félreértés ne essék, most se szeretem, de mostmár kicsit félek is tőle J).

Aztán egyik nap kaptam egy olyan shiftet, hogy reggel 6-tól d.u. 3-ig tartott a műszakom, így esélyem nyílt rendes időben a többiekkel vacsizni a „hatalmas” dining-hallban. Naiv módon, semmi „rosszat” nem sejtve beültem a tömeg közepébe a 2 maintenance-essel (Szabi és Gyula) és egy másik kitchen-es sorstársammal (Tomi) (akinek eddig szintén nem volt része ebben a „szertartásban”), remélve, hogy végre valami normálisat ehetek, ugyanis ezek a hájas amcsi gyerekek mindent felzabálnak előlünk és nekünk szinte sose marad semmi jó.

Az étkezés folyamatát közös éneklés előzte meg, amihez szöveget is adtak, de nem tudtuk elolvasni, mert héberül volt. Mindegy, gondoltam lezavarják azt az egy számot aztán végre ehetünk. Nem így történt, a harmadik dalnál már kezdtük is magunkat kényelmetlenül érezni, mert egyre többen szúrták ki, hogy csak ülünk és kussolunk. Az éneklés végére már kezdtünk fellélegezni, hogy végre bonthatjuk a kajákat, de még mindig nem ez a lépés következett. A villanyokat egyszer csak leoltották, de nem ám egyiket a másik után, hanem olyan áramszünet-effektus szerűen. Ezek után gyertyákat gyújtottunk, majd hirtelen kb 2cl-es műanyagpoharak jelentek meg előttünk, amelyeknek vérvörös lötty úszkált az alján. Ránézésre gyógyszerespoharaknak tűntek, de mielőtt analizálhattuk volna a tartalmat már jött is a jel, hogy döntsük le. Ezután az események felgyorsultak és kicsúszott a kezünkből az irányítás. A jobboldali szomszédom (aki nem magyar volt, hanem izraeli és gondolom már ismerte a szertartás menetét) a fejem tetejére tette a kezét. Reflexből majdnem odaszóltam, hogy „What da fuck???”, de észrevettem, hogy a körülöttünk ülők is ezt csinálják: balkéz a baloldali szomszéd fejére, jobbkéz a jobboldali szomszéd fejére. Miután rászántuk magunkat a művelet végrehajtására, már el is kezdték skandálni a „varázsigét”, majd ennek végeztével kalácsok érkeztek, amelyekbe bele kellett markolni (egyszerre kb 6 embernek), a levegőbe emelni, majd szintén vezérjelre széttépni és a kezedben maradt falatot megenni. Ezután végre következett a kajálás.

Hát valahogy így zajott ez a kis „Voodoo-szertartás”. Lehet, hogy egynémely lépést felcseréltem a folyamat leírása alatt, mert nem most történt a dolog (azóta, ha shiftünk vagy day-off van, péntekenként nem a táborban vacsorázunk…), de igyekeztem a lehető legpontosabban vázolni a történteket.

In "heaven"

budapestcowboys.blogspot.com

In hell

A konyhán elég sok dolog nem úgy megy, mint tavaly. Egyrészt a tavalyi huszonhat főhöz képest most összesen vagyunk huszonhárman. Tavaly huszan voltunk a négermunkára, négy szakács, egy headshef, aki koordinálta a dolgokat és egy Mila, aki mindennek a feje. Idén tizenheten vagyunk csicskások, a szakácsok most is négyen vannak, az egy headshef helyett van két supervisor és Mila örök.

A mostani mindenesek közül öt lány olyan kicsi/vékony vagy mindkettő (négyen:) hogy nem érik el a warmer („fűtőszekrény”) felső polcán lévő tálakat, nem bírják el a mosatlannal teli dobozokat. Mondanom sem kell, hogy gyengeségükkel és a fiúk segítőkészségével vissza is élnek. Két supervisorunk közül Tatianaról már meséltem (jobban tudja hogy kell hesselni), a cseh Martina pedig Crane Lake (mi táborunk „testvértábora”) supervisora volt több évig.

Négy szakács közül Moshe illetve Michael az, akinek van tapasztalata, ők nem is csak szakácsok, hanem headshefek, utóbbi, Mila volt osztálytársa (és talán Martina barátja, bár ezt senki nem tudja) és szintén Crane Lake-ben nevelkedett. A másik két szakács közül Dov (amikor beszélünk róla csak szappannak vagy szapinak hívjuk /Dov~Dove/) nagyon hülye, angolul is alig tud valamint, és attól tartunk, egyszer bekattan és feldarabol valakit egy hentesbárddal. Shlomi meg nagyon beleszarós.

Tavaly az európai négerek közül négyen, szakácsok közül ketten voltak másodévesek, idén összesen négyen vagyunk (Aliona, én és Moshe valamint Tatiana, de ő nem sokat számít). Elvileg jött volna még két ember négernek, de az egyik kórházban fekszik Oroszországban (Edgar barátja), a másikról meg nem tud senki semmit, hogy hol van.

Mosogatásnál, ami a legnehezebb, legpörgősebb meló a konyhán, ez annyit jelent, hogy négy ember hiányzik (kéttő nem jelent meg és kettő igazolatlan /supervisor/), illetve egy csomó tapasztalat- és „erőhiány”. Mikor mondtam ezt Milanak, akkor annyit mondott, hogy a supervizoroknak is kell segíteniük a gyenge lányok meg majd megerősödnek. Ha így is lenne, akkor is kettővel kevesebben vagyunk, ami elég sokat számít. A supervisorok kb kétszer segítettek érdemben, a gyengék meg is erősödhetnek, de meg nem fognak nőni...

Volt már, hogy gond nélkül lement a mosogatás, de az első alkalommal, amikor kicsit több kocsi halmozódott fel, Louis fogta a kocsikat és betolta az üres kocsik helyére, úgy hogy tele voltak. Így később sokkal nehezebb szétválogatni a dolgokat illetve a mosogatás sem indulhat el, mert nincs mit elmosni. Bárhogy küzdöttünk az új rendszer ellen, Louis mondta, hogy ez így okos és biztonságos. Mikor megkérdeztem tőle, hogy mi van a két hiányzó emberrel, azt mondta, hogy ugyanannyian vagyunk mint tavaly. Még Mila sem szólt semmit, pedig ő is pontosan tudta, hogy az új rendszer legalább húsz perccel hosszabb mosogatási időt jelent, ami másfél órás szünet esetén nem elenyésző. Most minden étkezés alkalmával ketten hárman mindig beállnak segíteni nekünk kintre, különben csak két ember jutna erre (tavaly minimum öt). Szerencsére a benti mosogatógép körüli munkákat az idei konyhások közül többen tudják jól csinálni, mint a tavaly. Volt olyan, hogy annyira kevesen voltunk, hogy a bucketokat (ezekbe a dobozokba teszik a szennyes edényeket) Mila és a felesége mosták el. Mint, már mondtam a supervisorok is inkább a másnapi tennivalókat készítik elő, mert az kicsit kényelmesebb.

Martina eleinte segített, kedves volt, de mostanra már ő is felnőtt a főnök feladathoz és csak a parancsokat osztja. Mindezt úgy, hogy ő még nem látja át az itteni rendszert, általában Tatianával ellentétes utasításokat ad. Ráadásul a supervizorok is shiftekben dolgoznak, így tényleg elég kevesen vagyunk reggelinél és vacsoránál.

Egyik nap Moshe leforrázta az egyik lábát ezért egy hétig nem dolgozott, most is csak ülve. Persze csak akkor jár mankóval, amikor kontrollra megy, illetve amikor Louis vagy Mila a közelben van. Egyik amerikai srác beállt egy napra helyette segíteni. Tegnap pedig Louis szakácskodott, mivel előző nap elkéstünk a vacsorával és gondolom Mila mondta neki, hogy Moshe nem tudott segíteni, ezért történ. Az egyik day campes lány is mondta, hogy minden este segít a mosogatásban, mert unatkozik. Egyébként is szociálismunkás akar lenni.

Még a tábor elején írtam, hogy csodálkoznék, ha Tatiana miatt nem lennének gubancok. Még csak egy hete vannak itt a gyerekek, de már több gubanc volt, mint tavaly. Volt, hogy egyedül kellett kivinnem egy warmert és szétosztanom a kaját (ez a mosogatás mellett a másik legnehezebb feladat), mert Tatiana elküldte az embereket más melóra. Sőt, ha én nem viszem ki talán nem is viszi ki senki. Volt, hogy ebédre sonkákat kellett göngyölíteni és Tatiana későn osztotta ki ezt a feladatot ezért az ebéd kezdeténél még vagy a fél társaságnak nem volt készen a kaja. Közben kiderült, hogy nincs is elég felszeletelve, így volt olyan asztal, ami csak húsz perc késéssel kapta meg a sonkát, ami a szendvics fő feltétje lett volna. Attól tartok, hogy még egy-két ilyen és Mila eltörli a shifteket, ahogy megtette azt két éve is. Amúgy Mila sem olyan, mint tavaly. Mindig rosszkedve van, nem rendel eleget mindenből, pedig a leltározást mindig megcsináltatja velem.

Én is hibáztam már egyet, mondjuk szerintem nem én rontottam el. Ugyanis egyik hússzállítmánynál egy olyan dolog mellé is tettem pipát állítólag, ami nem jött meg. Ez így elég nagy hiba lenne a részemről, de valójában oda volt írva, hogy annak nem is kellett érkeznie, mert a szállítónak nem volt raktáron. A pipákat csak magamnak teszem oda, hogy tudjam, mit ellenőriztem már le. Van, amikor pontot rakok... És Milanak sem tudom mindig mondani, hogy mi nem jött meg, mert nincs mindig ott, ezért általában csak leteszem az asztalára. Végül Milanak el kellett mennie, hogy maga vegye meg a húst. Na mindegy eztán jobban figyelek.

A storage manager-es meló sem a legjobb. Naponta több szállítmány jön, általában akkor, amikor épp szünetem lenne, vagy leülnék enni, esetleg épp elpakoltam az előző szállítmányt. A legnagyobb gond, hogy tavaly Illyékkel jól elbeszélgettünk közben, küzdöttünk a superherokkal, baromkodunk, heszeltünk vagy ilyesmi, de most szinte mindig egyedül csinálom és így a freezer is hidegebb. Mivel Mila a szabályokat sem mondta el mindenkinek, és nem is kéri számon azok betartását (Tatiana is csak nekem mondja, hogy mutassam meg a többieknek a dolgokat, pedig ez lenne az ő feladat) így a hűtőben és raktárban sem győzöm rendezni a dolgokat. Persze mindenki minden dolgot rajtam kér számon, hogy hol van, nem találja, pedig minden fel van címkézve. Mila még otthon csinált egy makrós programot az excelbe, hogy mindig tudjuk, mink van, mit kell rendelni, de mivel, mindenki csak elhordja a dolgokat a raktárakból anélkül, hogy szólna, az egész semmit nem ér.

Már lehet látni, hogy az emberek kezdenek megkattanni a munkától, csapkodnak, ordibálnak, levernek dolgokat direkt, direkt lassan dolgoznak és nem figyelnek oda. Remélem, ez nem folytatódik, különben elég kemény hetek várnak még ránk.

Az olvasóknak úgy tűnhet, hogy én folyton panaszkodok (ez így is van...), de valójában teljesen jól érzem magam. Sok szempontból jobb ez az idei Amerika, mint a tavalyi. Mióta itt vagyok, a hétnek hat napján futok reggelente tizenkét percet, két nap kivételével, amióta itt vagyok minden nap trombitáltam majdnem egy órát (általában másfél órás szünetemből). Sokkal több emberrel beszélgettem, ismerkedtem meg, múlt heti day offomon egy házibuliban voltam, ahol csak amerikaiak voltam rajtam kívül. Szinte minden olyan volt, mint a filmekben. Ha minden igaz, ezen a héten is megyek egybe. Na de ezekről majd később, hiszen rövid postokat ígértem:).