Egy hosszú nap

Reggel 5:25-kor keltem, lefutottam a napi adagomat, megfürödtem, fogat mostam, majd mentem dolgozni, hatra. Hétkor érkezett az első szállítmány, addig uborkát pucoltam majd leltárt készítettem a fagyasztóban. A tejes ember jött, nem hozott különösebben sok dolgot, összesen 50 láda tejet és kakaót, meg 60 bödön joghurtot. Miután elpakoltam, Mila elküldött reggelizni (nem sokkal 8 óra után, ilyen korán ki tud enni??:), ugyanis el kellett kísérnem Springfieldbe. Minden évben kap a tábor az államtól egy csomó szárazkaját támogatásként, amit ott lehet átvenni. Mint megtudtam ez nem teljesen ingyen van, de összesen kb. a húsz százalékát kell kifizetni. Tavaly három kisteherautónyi támogatást kaptunk, de az annyira sok volt, hogy peanut butterből még mindig annyi van, hogy jövőre is elég lesz.
Még előző nap úgy volt, hogy nem én megyek Milaval, mert akkor nem lesz, aki a szállítmányokat átveszi, de végül sikerül meggyőznöm, hogy Peti is meg tudja csinálni, így én mehettem.

Fél kilenc körül megérkezett Louis, aki elvitt minket egy közeli autóbérlőbe, ahol átvetük a kisteherautónkat (akkora, mint amivel kötöztetni szoktak). Kérdeztem Milat, hogy van-e erre jogosítványa, mire egy nagy mosolyt megeresztve közölte, hogy nincs. Louis-al is vicces volt utazni, mutogatta a zenéket, amiket szeret, Jackson 5, Metallica, Kiss. A Kiss kapcsán megemlítette, hogy amikor fiatal volt, dolgozott egyszer egy Kiss koncerten, ahol a színpad mögött, ha akarta volna, egy csaj "adott volna neki egy blow job-ot". Amint ezt kimondta hátranézett és rám mutatott, mire én mondtam nevetve, hogy nem is értem miről beszélnek:D Egyébként meg minden zenére elkezdett táncolni a kocsiban és egy számot sem hagyott, hogy végigmenjen.

A körülbelül másfélórás úton Spriengfield felé, majdnem elaludtam, mert Mila nem az a szószátyár alkat. Én kérdezgettem mindenről, ő mindenre válaszolt, de nem volt valami izgalmas beszélgetés. Azért mégsem akartam munkaidőben aludni, így nem tettem, de elég koki lettem. Útközben az autópályát is használtuk, ami itt úgy működik, hogy az ember, ahol felhajt rá, kap egy jegyet, és ahol kihajt, a jegyet leadja és kifizeti, amennyit kell. Csakhogy Mila elfelejtett magával casht hozni, bankkártyával meg nem lehetett fizetni. De nem kapott büntetést csak egy csekket.

Mikor odaértünk, fél óra múlva és három irodát megjárva végre megtudtuk, hogy hol lehet átvenni a cuccunkat. Egyébként ez a hely egy hatalmas raktártelep, ahol vannak ahol rengeteg kamion van. Mila szépen odaparkolt az egyik ajtóhoz, ahol bepakoljuk a cuccokat. Csakhogy a mi teherautónk kicsit alacsonyabb volt, mint az ajtó, ahonnan emelték be a raklapnyi kaját, így félő volt, hogy kézzel kell mindent bepakolnunk. Szerencsére kifogtunk egy szakit, aki a villás-emelőkocsival úgy autókázott, mintha valami motor cross versenyen lett volna. Először berakott egy raklapot, majd a másikkal benyomta az előzőt. Mindezt egy golfkocsi méretű járművel. Sajnos a kocsink nem volt elég mély, így egy raklapnyi cuccot kézzel kellett bepakolnunk.

Visszafele úton majdnem felforrt a hűtővizünk, mert egy kicsit túl volt terhelve a kocsi és hosszan emelkedőn mentünk. Mila szerencsére tudta mit kell tenni, letekertük az ablakokat és bekapcsolta a fűtést. Pár percen belül a motor hőmérséklete visszaállt a normális szint közelébe. Az autópálya bejáratánál egy ötven év körüli fickó olyan poént sütött el, miközben nyomtatta nekünk a jegyet, hogy már csak 160 nap van halloweenig, úgyhogy van időnk a jelmezt beszerezni (????????????). Az autópályáról letérve megint nem tudtunk fizetni, de a nő, aki kérte a pénzt olyan mérges lett, amiért nem volt nálunk három dollár, hogy mondta, hogy majd ő kifizeti, csak menjünk onnan.

Visszaérve a campbe épp megjött egy hatalmas szállítmány. Pedig pont örültem neki, hogy már biztos minden szállítmány megjött és a többiek el is pakolták, nekem csak a támogatással kell foglalkoznom. A szállítmány tényleg nagy volt, egyedül voltam, mindent össze-vissza pakoltak úgy, hogy a raktárban és a hűtőben nem is lehetett közlekedni, sőt a freezer is fullos lett. Mikor átvettem mindent, mentem segíteni Milanak. Idén a régi konyhában tároljuk a sok kaját, mert a régi konyha hűtőjét, mint megtudtam, eladták (olyan, mintha egy kisebb házat adnának el, és el is vinnék). Bepakoltunk mindent, majd mentünk ebédelni.

Ebéd után mentem volna a másfél órás szünetemet élvezni olyan fél három magasságában, amikor megjött a kenyérszállítmány hat oszlop kenyérrel. Mivel Mila nem volt sehol, átvettem azt is, de a hűtőbe esélytelen volt berakni. Gondoltam, ha otthagyom a konyha közepén, akkor mikor az esti shift kezdődik nem lesz elég helyünk (sosincs), így elkezdtem elpakolni a hűtőből, hogy be tudjam rakni a kenyeret. Mikor ezzel végeztem, rájöttem, hogy a raktárban sem lehet mozdulni, és biztos kell valami a vacsorához, így azt is elkezdtem elpakolni, mert nem akartam, hogy megint elkéssen a kaja, Louis amúgy sem kedvel minket, és teljesen hülyének tart. Csakhogy ez elvette az egész szünetemet. Nem akartam kikérni Milatól ezt az extra breaket, mert akkor kevesen lettek volna a vacsorához, és így is sok mindent kérek tőle, minden héten átírja miattam a kiírást, össze-vissza cserélgetem a shiftjeimet, dolgozik azon, hogy előbb elmehessünk a táborból. Így viszont 16 órát dolgoztam szünet nélkül (igaz ebből kb. három óra kocsikázás volt, de mivel uncsi volt az is fárasztott), és a nap végére teljesen hulla voltam, nem tudtam magammal mit kezdeni a konyhán.

Az biztos, hogy ilyen nem leszek többet önfeláldozó, mert nagyon sokat kivesz belőlem. Sőt így is nagyon sanszos, hogy Mila eltörli a shifteket, mindenki hattól egész nap fog dolgozni (esetleg 10 naponta lesz a szabadnap is, nem hetente), hiába dolgozok én annyit, amennyit tudok, másokat úgysem érdekel.