Storage Manager

Idén én vagyok felelős minden szállítmányért, nekem kell tudnom mindenről, hogy hol van, illetve, hogy mennyi van. Annyiból jobb, mint tavaly, hogy mivel mindent én teszek el, ezért jobban átlátom, hogy mi hol van. Ugyanakkor nehezebb egyedül csinálni a dolgot. Bár amikor nagyobb szállítmány jön, akkor kapok valakit magam mellé (eddig mindig mást), de mivel ők először csinálják, nehezen megy a dolog.

Mila már a hét elején mondta, hogy csütörtökön nagy szállítmány fog érkezni, készüljek fel rá. Én gondoltam nem lesz gond, hisz a tavalyi rutin nem kopott el teljesen. Aztán amikor mondta, hogy a nagynál is nagyobb lesz, sőt hatalmas, valószínűleg az eddigi (tavalyit is beleértve) legnagyobb, akkor kezdtem kicsit megijedni. Már egy pár nappal előtte megfájdult a karom a sok pakolástól (mint tavaly is), és mivel nem volt még senki az orvosi szobán, és senkinek nem volt sport krémje, ezért elkezdtem kicsit aggódni, hogy fogom elpakolni a „huge” szállítmányt. Reggel Mila mondta, hogy öt szállítmány érkezik aznap. Az első akkora volt, hogy tele lett vele a raktár, de tényleg tele, nem lehetett végigmenni. Ráadásul mindent szorosan egymás mellé pakoltak úgy, hogy a dobozokon lévő címke semmiképpen ne látszódjon, és minden stóc dobozt át kelljen pakolni. A hűtőbe is jöttek a gyümölcsök rendesen, így hát természetesen nem tudtam mindent követni, hogy mi az ami megjött és mi az ami nem. De mivel a felelősség is nagyobb rajtam, mint tavaly, így mondtam a szállítóembereknek, hogy mutassák meg hol vannak, amiket nem találok. Persze ők mihamarabb tovább akartak menni, ezért eleinte csak úgy mondták, hogy mi hol van, nem mutatták meg rendesen, de a végén (velük együtt is negyed óra volt, amíg a hiányzó dolgokat megtaláltuk, pedig nem hiányzott olyan sok dolog) mindent megtaláltunk. Következett a fagyasztó, ahol nemcsak, hogy a hely kisebb, de még hideg és sötét is van, és hamarabb tele pakolják a szállítók, mert egész az ajtóba tudnak állni a kamionnal. Miután azt is telepakolták, megint mondtam nekik, hogy mutassák meg, amit nem találok, és kiderült, hogy tíz doboz jégkrém hiányzik. Azt is lepakolták aztán elmentek. Én meg ott maradtam a rengeteg dobozzal és Tomival, aki nagyokat pislogva tanácstalanul állt mellettem. Szétdobáltuk az üres polcokra a negyven doboz hamburgereket meg pizzákat, aztán mentünk a raktárba. Ott, vagy két óráig pakoltuk a dobozokat, közben a karom is kikészült és mindig a fejemen meg a vállamon vittem a dolgokat. Gyorsan megreggeliztünk, mert Mila ránk parancsolt, mikor már mindenki szünetre ment és befejeztük a pakolást. Nemsokára jött a többi szállítmány is, amik nem voltak olyan hatalmasak, csak épp akkorák, hogy ne férjenek el azon a polcon, ahová pakolni kéne. Jött minden, hús, zöldség, chips... Közben mondta Mila, hogy ha befejeztem, akkor menjek a whitehouse-ba, ami mindenféle poharak, tányérok, takarítószerek raktára, mert hogy ott is vár egy kis meglepetés. Az egy kis meglepetés több mint kétszáz dobozt jelentett, amit már egyedül pakoltam el, mert nem tudtam, hogy mit hova kell tenni, csak akkor találtam ki a rendszert, és úgy gondoltam, jobb, lesz így. Pár óra elteltével végeztem vele és mentem ebédelni (amikor már mindenki befejezte). Délután nem volt már több szállítmány, és nekem sem kellett dolgozni, de héttől háromig, a két gyors étkezést leszámítva, csak pakoltam. Összesen több mint hatszáz doboznyi szállítmány jött. Mila-nak igaza volt, ekkora nem volt tavaly sem. De a lényeg, hogy megcsináltam, még akkor is, ha a karommal este már egy kancsót is nehezen tudtam felemelni.