Miami

Philadelphia és Washington után leugrottunk Floridába, hogy megnézzük, mi újság van Miamiban. Washingtonból repülővel mentünk, ami két óra alatt oda is ért. A reptérről szállásig busszal mentünk, ahol megkérdeztünk egy embert, hogy hol kell leszállnunk, majd kiderült róla, hogy nagyszülei magyarok voltak és a húszas években jöttek ki az államokba, és addigi „Révész” nevüket Ferryman-re változtatták.

Szállásunk teljesen rendben volt, végre privát szobában voltunk saját fürdőszobával, hűtővel, tévével. Első este jól bepizzáztunk, söröztünk egyet, majd megnéztük a tengerpartot. Másnap nagyon jól esett végre addig aludni, ameddig akartunk, nem ébresztőórára kelni, így délben keltünk (bár tudtunk volna még aludni, mivel hajnali négykor aludtunk el). Kettő körül lementünk a partra, ami ahhoz képest, amit vártunk, elég dzsuvás és köveces volt.

Hesselés a parton

A víz nem langyos, hanem meleg volt. Hiába kentük be magunkat az 50 faktoros napkrémmel, amit kenni alig lehetett, mert olyan sűrű volt, egy-két folt kimaradt, így mindketten leégtünk. Este bementünk a downtown-ba (belváros), ami több mint egy óráig tartott, mivel a buszon egy kubai papper majdnem elvert egy másik kubait a botjával. Így a buszsofőr leállt az út szélén és várta a rendőröket. A belvárosba érkezve azt kellett észrevennünk, hogy minden utca üres és minden be van zárva. Megkérdeztünk egy embert, hogy hol van itt az élet és, hogy miket érdemes megnézni. A Spanyolországból jött férfi mondta, hogy itt minden hatkor bezár, mert nem valami jó környék. Éjszakai élet Miami Beach-en van, ahonnan jöttünk, illetve van egy parton lévő bevásárlóközpont, ahol bulik és éttermek vannak. Mondta, hogy szeret gyalogolni, így elkísér minket, pedig legalább fél óra távolságra voltunk. Amikor odaértünk, akkor még megmutogatta, hogy hol vannak éttermek, meg mit hol találunk. Rendes fickó volt. Bekajáltunk egy kubai étteremben, csináltunk pár fotót, majd visszamentünk a szállásra, mert bulizni nem tudtunk menni a korunk miatt, fogat fehéríteni (ezt is lehetett a mall-ban este tizenegykor) pedig nem volt kedvünk. Visszafelé a buszon, egyre több furcsa férfivonásokkal rendelkező „nő” volt. Mikor leszálltunk a buszról pont összefutottunk Judittal (a táborból), aki aznap este érkezett Miamiba és megígértük neki, hogy egy este vele leszünk. Másnap a barátnői is megérkeztek és elmentek egy luxushajó kirándulásra a Bahama-szigetekre. Persze majdnem lekésték, mert délelőtt, még eljöttek velünk a South Beach nevű strandra, ami Miami leghíresebb strandja. Ott sikerült kifognunk egy olyan részt, ahol szivárványszínű zászló volt kitűzve és a vízi mentő házikója is elég színes volt. Mondtam is az elején, hogy ez nem egy átlagos strand, az a zászló, a homoszexuálisok jelképe, de a többiek mondták, hogy még sosem hallottak erről. Aztán, amikor három csaj egymásnak esett napfürdőzés közben, meg két bácsi kézen fogva ment be a vízbe, belátták, hogy nekem volt igazam:) Strandolás után (már csak Misákkal) boltok után kutattunk, ahol Hawaii inget lehet kapni. Ilyet nem találtunk, de azért sikerült elkölteni a nálunk lévő pénzt. Este, a hostel előtt összefutottunk azzal a magyar párral, akikkel Washingtonban is találkoztunk. Hasonlóan az első estéhez kicsit lazultunk a szobában, rákészülve Los Angelesre.

Miami az a hely, ahol az ember sok jó nőt és öreget láthat (a gazdag emberek oda mennek meghalni) és a buszon szinte mindig veszekednek az emberek. Ott lenni nagyon jó volt. Végre igazi nyaralás volt pár napig az előtte lévő városnézős rohanás után. Kicsit sikerült is felvenni a város hangulatát, sétálni rohanás helyett, sokat aludni, csak hesselni...

„Bazdmeg ott van!!!” – avagy kis beszámoló Philadelphiáról és Washingtonról.

Miután sikerült kibuliznunk, hogy a szerződésünk lejártakor egyből elhagyhassuk a tábort, Stacie-hez mentünk a connecticuti Simsburybe. Ott, Stacie egyik barátjához mentünk át „Rock Bandet” játszani, ami a guitar hero nevű játék dobbal, basszusgitárral és énekkel kiegészített változata. Másnap reggel New Yorkba vonatoztunk, ahonnan Phillybe értünk olyan két óra alatt busszal.

A szállást elfoglalva elindultunk a városba, hogy megnézzük a múzeumot (kívülről), ahol Rocky szaladt. Negyven perc várakozás után sikerült egy busszal elmenni oda. Nem voltunk benne biztosak, de úgy rémlett, hogy van valahol Philadelphiaban egy Rocky szobor is. Leszálltunk a buszról és Misák teljesen izgatottan elkiáltotta magát „BAZDMEG ott van!!!” meglátva a szobrot.

Visszafelé gyalog mentünk, és megnéztük a főutca látványosságait. A szállásunk egy kis sikátorban volt, és vele szemben egy disco foglalt helyet, ahol éjfél körül igen megnőtt a feketék és a rendőrök száma. Nem történt semmi különös, gondolom ez ott mindennapi. Korán le akartunk feküdni, mivel másnap reggelre azt terveztük, hogy felkelünk és a hat órás busszal elmegyünk a múzeumhoz „rockkantani” egyet (felvenni, ahogy felfutunk a múzeum lépcsőjén, mint Rocky, aztán ujjongunk:), így fél kettőkor elmentünk aludni a 12 ágyas szobába. Reggel fél hatkor keltünk (mint nyáron szinte végig), ott is voltunk a busz megállóban időben, de mivel az húsz perc után sem jött, így taxival mentünk. Közben kivilágosodott és rengeteg futó volt a lépcsőn. Persze senki nem öltözött fel úgy, mint mi, de szorgosan edzettek. Felvettünk pár snittet, ellőttük a kötelező fotókat, majd mentünk várost nézni.

Sajnos nem volt túl sok időnk, mert délben indult a buszunk Washingtonba, de amit akartunk, azt megnéztük, amiért jöttünk, az összejött.

A hostelben a kicsekkolásnál visszaadtuk az ágyneműt és mondtuk, hogy tiszták, úgyhogy nem kell kimosniuk. Erre a recepciós gyanúsan ránk nézett, majd megkérdezte, hogy miért tiszták. Mondtuk neki, hogy hálózsákban aludtunk. Erre teljesen ijedten elmondta, hogy ezt nem lett volna szabad, és 5 dollárt kéne fizetnünk a szabályok megszegésért. Kérdeztük, hogy mi a probléma a hálózsákkal, mire a válasz az volt, hogy abban bogarak lehetnek. Meg kellett mutatni neki az ágyakat, amiket összefertőztünk majd pánikszerűen leszedte róla a pokrócokat és elvitte a mosókonyhába. Ezután gyorsan leléptünk, nehogy karanténba zárjanak. A busz Washington felé, eleve húsz perc késéssel indult, és a dugó miatt háromnegyed óra késéssel ért oda. Ennek ellenére időben odaértünk a szállásra, ami nagyon családias kis hely. Délután bementünk a városba, ahol megnéztük a főbb látnivalókat. A Kongresszust, a Fehérházat, Washington emlékművet, és rengeteg hatalmas múzeumot (kizárólag az időhiány miatt csak kívülről:).

Holnap lehet, hogy még megnézzük az Arlington temetőt, ahol a Hair végső jelenetét is forgatták. Délután háromkor repülünk Miamiba, ahol három éjszakát leszünk. Igyekszünk jelentkezni minél többször.

„Első: állomás: Boston”

Második trip dayen, ahogy az várható volt, Bostonba mentünk. Nem iskolabusszal, mint mindig, hanem egy légkondicionált, dönthető üléses busszal, ahogy Louis megígérte. A tíz dolláros zsebpénzt is megkaptuk indulás előtt tőle, miközben mindenkiben tudatosította, hogy az Egyesült Államokban 21 éves kor alatt tilos alkoholt fogyasztani. Ezt azért tartotta ilyen fontosnak, mert az egyik housekeeper lány, egyik nap elment egy pár emberrel a Bogiesba, ahol találkozott Greggel, aki valami vezető itt a táborban. És Greg úgy gondolta lecsekkolja Olga korát ezért felhívta a tábort, hogy nézzenek ennek utána. Mellesleg Greg eléggé illuminált volt Olga pedig csak ki akart próbálni két koktélt, ami otthon sokkal drágább. Louis ki akarta rúgni Olgát, mert szabadidejében, a tábor kívül alkoholt fogyasztott, de végül nem tette meg.
Louis figyelmeztetett, mindenkit, hogy mennyire fontos a tábor elhagyásakor feliratkozni egy könyvbe. Mindezt a tábor vége előtt három héttel. Ez a kicsekkolás support staffosok (kitchen, maintenance, housekeeper, driver) esetében el szokott felejtődni, mert amikor visszajön, az ember, akkor is be kell írnia magát, és ha épp sörözésből jön, vagy ilyesmi, nem kockáztat, hogy a szekusok közelébe megy, ahol akármelyik vezető is lehet, vagy felhívhatják őket egyből. Louis ismertette a progrmot is, ami olyan hatórás szabad időtöltés volt Bostonban, majd két óra Cambridgeben, ahol a híres Harward egyetem található és az éjszakai élet sokkal inkább pezseg, mint Bostonban (nem ihatunk, de egy olyan városba visznek minket, ami tele van bárokkal, meg mulatóhelyekkel...).
Röpke két és fél óra alatt megérkeztünk Bostonba, ahol egyből a kikötőbe mentünk, ugyanis előre megvettük a jegyeket a whale watch-ra, amit bálnalesnek lehetne lefordítani. Eredetileg csak magyarok mentünk volna, de amint az oroszok, meg az ukránok megtudták, hogy mi mit csinálunk, álltak is be a sorba és vették a jegyet. Mondjuk nem sok vizet zavartak, de nem akartunk velük lenni a day-offunkon is. Nem értem ezeket az embereket, hogy nekik nincs semmi elképzelésük, mit szeretnének, teszik, amit a többiek. Nem érdekli őket, hogy az öt órás bostoni tartózkodásból három órán keresztül egy hajón lesznek, és az is lehet, hogy nem látnak egy bálnát sem (talán azt sem tudták, hogy bálnákat fogunk nézni.). A magyarok kitalálták, hogy elmennek a Niagarához, erre az oroszok is kitalálták, csak nekik nem jött össze, mert nem tudtak kocsit bérelni (legalább volt másfél napunk a konyhán, amikor a szláv nyelvet beszélők száma kevesebb volt, mint a nem szlávot beszélőké). Ez egyébként az itteni magyarokra is jellemző, mert ők is eljöttek otthonról, mindenféle útiterv és elképzelés nélkül (a legtöbben, interneten használható bankkártya nélkül!!!!). Sőt, már a tábor vége felé sem tudták kitalálni, mit is szeretnének, ezért a mi útitervünk (amit leloptak a gépünkről, meg az elkapott mondatokból összeraktak) alapján utaznak majd. Nem velünk, mert én mondtam Misáknak, hogy nem szeretnék velük utazni, de érdekes módon ugyanazokba a városokba mennek, ugyanazokon a napokon.

A beszálláskor készült remek-jó fotó

Délben indult a hajó a kikötőből. A szervezők mondták, hogy nem tudják pontosan, hogy hol vannak a bálnák, ezért csak megyünk az óceánon, és ahol találunk, ott megállunk egy félórára, majd visszamegyünk. A másfél órás bálna nélküli utazás elég hamar eltelt, mindenki titanicos fotókat csinált, sörözött... Mikor rátaláltunk a bálnákra a kapitány alapjáratba tette a hajót és megállt, egy nő pedig mikrofonba mondta, hogy éppen hol tűnnek fel a bálnák és közben fényképeket készített róla. A bálnák feltűntek valahol hárman négyen, olykor egyedül, spricceltek egy párat, majd alámerültek. Ilyenkor az emberek a megadott irányba rohantak, vakuk villantak, csönd lett. Majd amikor eltűntek, mindenki csalódottan nézegette a fényképeit, amin nem nagyon látszott semmi, csak egy szürke lebegő gumimatrac valami kinövéssel a tetején. A hajó lassan a bálnák után fordult, majd követte azokat.

Bálnák

Ez eltartott majd negyven percig, majd visszaindultunk Bostonba. Sütött a nap, de a hajón a menetszél miatt nem lehetett érezni a hőséget, így mindenki leégve szállt ki a hajóból. Visszafele úton a szervezők, még körbejárták a hajót, és mindenkitől megkérdezték, van-e esetleg kérdésük. Mindenki elégedett volt a túrával, még ha egyben egész bálnát nem is láttunk, elmondhatjuk, hogy hajókáztunk az Atlanti-óceánon.
Mikor visszaérkeztünk Bostonba a bálnaleső csapat szétbomlott. Én Judittal mentem várost nézni, mivel összesen két óránk volt, a többiek meg folyton megálltak. A bostoni teadélutáni hajót idén sem sikerült megnéznem, mert megint nem volt a helyén Megkérdeztem egy járókelt, aki mondta, hogy pár éve leégett, de csinálnak egy másolatot. Tavaly úgy tudtuk, hogy restaurálják. Megnéztük a Városligethez hasonló nagy parkot a város közepén, a városházát, mászkáltunk a felhőkarcolók között.

Boston után elmentünk Cambridge-be, ahol a híres Harward egyetem található. Az egyetemnek hatalmas campusa van. Kerestük a központi épületet, de olyat nem találtunk, így bementünk az egyikbe. Megnéztünk egy előadótermet is, csak, miután Misákék a lámpákat is felkapcsolták és elkezdtek irkálni a táblára (ami, amúgy a középiskolából ismert zöldfajta, nem a filctollas) a biztonsági őr elküldte őket. Ha már nincs központi épület, akkor gondoltuk megnézzük a jogi kar épületét, hiszen a Doktor Szöszi című film bizonyos jelenete ott játszódik. Kérdezgettük a diákokat (akik közül elég sokan voltak „chink”-ek, azaz ázsiai származásúak). Mivel senki nem tudta, hol van az épület így csak a könyvtárat néztük meg, ahova nem akartunk bemenni, csak valaki, aki valószínűleg ott dolgozott beinvitált minket. Lőttünk egy pár fotót, majd ki akartunk menni, de eltévedtünk. Megpróbáltunk kimenni egy ajtón, de az elkezdett szirénázni. Majd jött egy takarító, aki megkérdezte, hogy kerültünk ide (mire Misák rávágta, hogy egy professzor engedett be minket:), majd útba igazított.

Tanulunk

Hazafelé úton mindenki aludt a hideg buszon, hiszen másnap folytatódott a meló, ahova elég sokunk betegen indult hajnalban.

Újabb képek

Sok mindent le szeretnénk írni, de nem nagyon van időnk. Így, hogy csak 10-es shiftünk van többet tudunk alaudni, kipihentebbek vagyunk, de nincs annyi szabadidőnk. Igyekszünk azért írogatni, csak mostanában inkább az utazásunkkal foglalkoztunk, mert minden egyre drágább lesz. MIvel azt befejeztük, jhetnek a postok:D
Addig is itt vannak a friss képek:

http://picasaweb.google.com/papp.zoltan5/Amerika20082