Minden kedves olvasónak

A sok magyar miatt jelszavasítani fogjuk a blogot. Aki továbbra is szeretné olvasni, küldjön egy ímélt az alábbi címre (mindenki írja bele, hogy ki ő).

budapestcowboys2@gmail.com

Büdösödik a munka

In „heaven”

Az első 2 „bemelegítő” hét könnyeden telt, mivel csak a staffra kellett főzni. Hajtás szinte sohasem volt, max egyszer-kétszer kellett kicsit gyorsítani a tempón. Az esetek többségében a kiszolgálandó asztalok száma 10 körül volt, de legrosszabb esetben sem ment 17 fölé. Mivel nem volt sok munka, nem is kellett mindig mindenkinek a konyhában lennie, ezért „shiftekbe” osztottak minket. Minden nap voltak „day-off”-osok, akik aznap szabadnapot kaptak (ált. egyszerre 2-4 ember), délelőttösök és délutánosok. A délelőttösöknek a meló reggel 7-től d.u. 3-ig tartott, a délutánosoknak d.e. 11-től finish-ig (ált. 8-fél9). Naponta 2 break volt, reggeli után kb. fél 10-től 11-ig (attól függően, milyen gyorsan végeztünk a mosogatással és az ebéd előkészítésével), és egy délutáni hosszabb szünet, ami kb 2-fél3-tól fél6-6ig tartott.

Így, hogy 3 részletben dolgoztunk naponta, a munka egyáltalán nem volt megterhelő, sőt, sokszor Tatjana is csak pár perces alibi-feladatokat tudott adni, hogy mindenkit lefoglaljon. Meló mellett jutott időnk bőven dumálgatni és baromkodni is, valamint kajákat csórni a hűtőből és a store-roomból. Ilyenkor persze „elvileg ” ki kellett menni, mert a konyhában nem lehetett zabálni, de sokszor láttuk Milát (a konyhafőnök) is, hogy a kaják „csekkolása” közben tele van a szája és még akkor is rágcsál, amikor már masírozik visszafelé az irodájába…

A munka után általában a Staff Lounge-ban töltöttük az időnket, ami egy privát terem csak a staffosoknak, felszerelve egy barominagy TV-vel, fotelekkel, számítógépekkel, ping-pong asztallal és italautomatákkal. A közelben van a Bogies-nevű lokál is, ahol hetente egyszer hatalmas r’n’b – hiphop party van (ilyenkor 10 dolcsi belépőjegyet szednek), egyébként meg kocsmaként funkcionál. A 21 év korhatár itt is játszik, de szerencsére gyakran megfeledkeznek az ID-k elkéréséről. Egyszer már elvittek minket bowlingozni is, az is marhajó volt, valamint múlt héten Louis tanúbizonyságát tette „mérhetetlen jóindulatának” és befizetett minket egy mozira, ahol a The Incredible Hulk című Marvel-szarságot vagy a Get Smart című kretén titkosügynökös film - paródiát lehetett megnézni (utóbbi nagyon ütős).

In hell

Jún. 20-a környékén kezdtük először érezni, hogy „valami” elkezdődött. Louis Bordman több szempontból is bekeményített. A smoking gazebo, ami addig a társasági élet egyik központja volt, eredeti formájában megszűnt. A székeket eltűntették belőle és a bagósoknak fel kellett iratkozni egy „feketelistára”. Aki nincs a listán, nem tartózkodhat a gazebo-ban (kivétel kitchen staff J), különben „fired”, illetve a bagósok is csak a cigi elszívásának az idejére mehetnek be és max 3-an. Louis megfélemlítés gyanánt még azt nevetséges kamut is előadta, hogy ellenőrizni fogják az embereket a gazebo-ban. Néhány dolgot egyébként tényleg komolyan gondolt az öreg harcos, mert rendesen hullanak a fejek a szigorítások közzététele óta, szám szerint 3 embert már ki is vágtak az elmúlt másfél hétben.

A köv. heti schedule-ban mindenféle ocsmányságok jelentek meg, többek között: 6h-finish : Everybody jellegű beírások. A shiftek igencsak megritkultak, a napok többségén mindenki végig dolgozik, max. kétszer oszthatnak be 10-finish-ig, vagy 6-3-ig, illetve day-off-okat sem adnak minden nap. A dining hallba egyik napról a másikra bekerült még 60 asztal, így az ebédlő látványa egész pofás lett. A reggeli utáni szünet mostmár történelem, illetve a 3-4 órás délutáni break-et 1-1.5 órásra csökkentették.

A tegnapi nap volt az első igazán odabaszós, cirka 1500 szendvicset dobtunk össze a kis pöcsfejeknek, akik ma érkeztek. Már nagyon vártam ezt napot és az élmény nem is maradt el. A vacsora kiosztása még úgy ahogy rendben megvolt, bár az üdítők pótlása már nem ment olyan könnyedén, mert az össze-vissza rohangáló és hülyébbnél hülyébb kéréseikkel sorba álló gyerekektől nem lehetett normálisan közlekedni a konyhán kívül. A káosz tetőfoka a mosogatáskor érkezett el . Az a fos mosogatógép már kb a 3. perc után képtelen volt lépést tartani a folyamatosan beérkező cuccokkal, így a mosatlan edényeket kénytelenek voltunk máshova pakolni, hogy egyáltalán beadhassák az újonnan érkezőket a pultra, de így meg más dolgoknak nem maradt hely. A gépet állandóan ki-be kellett kapcsolgatni, hogy rendesen működjön, a mosogató folyamatosan eldulgult a húszféle turhától, amit beleöntöttünk, ráadásul vmi retek ki is borulhatott, mert egy idő után a padló olyan csúszós lett, mint egy korcsolyapálya. Ja, és embertelen hőség volt a konyhában, mindenki szanaszét izzadta magát, az egyik orosz, Zsenya le is vetkőzött félmeztelenre. A hatalmas felfordulás ellenére azért egy idő után elég jól felpörögtek a dolgok és a végére egész jó kis időt futottunk, fél 9 – ¾ 9 körül már kajáltunk.

Ezek után kiváncsi leszek milyen lesz Shabbatkor duty-n lenni… a schedule-ban már ki van írva az első kör, szerencsére most nem vagyok a két szerencsés között, bár biztos eljön majd az én időm is.

Storage Manager

Idén én vagyok felelős minden szállítmányért, nekem kell tudnom mindenről, hogy hol van, illetve, hogy mennyi van. Annyiból jobb, mint tavaly, hogy mivel mindent én teszek el, ezért jobban átlátom, hogy mi hol van. Ugyanakkor nehezebb egyedül csinálni a dolgot. Bár amikor nagyobb szállítmány jön, akkor kapok valakit magam mellé (eddig mindig mást), de mivel ők először csinálják, nehezen megy a dolog.

Mila már a hét elején mondta, hogy csütörtökön nagy szállítmány fog érkezni, készüljek fel rá. Én gondoltam nem lesz gond, hisz a tavalyi rutin nem kopott el teljesen. Aztán amikor mondta, hogy a nagynál is nagyobb lesz, sőt hatalmas, valószínűleg az eddigi (tavalyit is beleértve) legnagyobb, akkor kezdtem kicsit megijedni. Már egy pár nappal előtte megfájdult a karom a sok pakolástól (mint tavaly is), és mivel nem volt még senki az orvosi szobán, és senkinek nem volt sport krémje, ezért elkezdtem kicsit aggódni, hogy fogom elpakolni a „huge” szállítmányt. Reggel Mila mondta, hogy öt szállítmány érkezik aznap. Az első akkora volt, hogy tele lett vele a raktár, de tényleg tele, nem lehetett végigmenni. Ráadásul mindent szorosan egymás mellé pakoltak úgy, hogy a dobozokon lévő címke semmiképpen ne látszódjon, és minden stóc dobozt át kelljen pakolni. A hűtőbe is jöttek a gyümölcsök rendesen, így hát természetesen nem tudtam mindent követni, hogy mi az ami megjött és mi az ami nem. De mivel a felelősség is nagyobb rajtam, mint tavaly, így mondtam a szállítóembereknek, hogy mutassák meg hol vannak, amiket nem találok. Persze ők mihamarabb tovább akartak menni, ezért eleinte csak úgy mondták, hogy mi hol van, nem mutatták meg rendesen, de a végén (velük együtt is negyed óra volt, amíg a hiányzó dolgokat megtaláltuk, pedig nem hiányzott olyan sok dolog) mindent megtaláltunk. Következett a fagyasztó, ahol nemcsak, hogy a hely kisebb, de még hideg és sötét is van, és hamarabb tele pakolják a szállítók, mert egész az ajtóba tudnak állni a kamionnal. Miután azt is telepakolták, megint mondtam nekik, hogy mutassák meg, amit nem találok, és kiderült, hogy tíz doboz jégkrém hiányzik. Azt is lepakolták aztán elmentek. Én meg ott maradtam a rengeteg dobozzal és Tomival, aki nagyokat pislogva tanácstalanul állt mellettem. Szétdobáltuk az üres polcokra a negyven doboz hamburgereket meg pizzákat, aztán mentünk a raktárba. Ott, vagy két óráig pakoltuk a dobozokat, közben a karom is kikészült és mindig a fejemen meg a vállamon vittem a dolgokat. Gyorsan megreggeliztünk, mert Mila ránk parancsolt, mikor már mindenki szünetre ment és befejeztük a pakolást. Nemsokára jött a többi szállítmány is, amik nem voltak olyan hatalmasak, csak épp akkorák, hogy ne férjenek el azon a polcon, ahová pakolni kéne. Jött minden, hús, zöldség, chips... Közben mondta Mila, hogy ha befejeztem, akkor menjek a whitehouse-ba, ami mindenféle poharak, tányérok, takarítószerek raktára, mert hogy ott is vár egy kis meglepetés. Az egy kis meglepetés több mint kétszáz dobozt jelentett, amit már egyedül pakoltam el, mert nem tudtam, hogy mit hova kell tenni, csak akkor találtam ki a rendszert, és úgy gondoltam, jobb, lesz így. Pár óra elteltével végeztem vele és mentem ebédelni (amikor már mindenki befejezte). Délután nem volt már több szállítmány, és nekem sem kellett dolgozni, de héttől háromig, a két gyors étkezést leszámítva, csak pakoltam. Összesen több mint hatszáz doboznyi szállítmány jött. Mila-nak igaza volt, ekkora nem volt tavaly sem. De a lényeg, hogy megcsináltam, még akkor is, ha a karommal este már egy kancsót is nehezen tudtam felemelni.

A fejlámpa

Egyik nap a munkából hazamenet arról beszélgettünk, hogy tavaly a tarajos sül szétszedte a bunkunk oldalát, és, hogy milyen állatok vannak itt. Mókusokkal, chipmukokkal (kis mókusok, mint Chip és Del), nyulakkal, érdekes rovarokkal lépten nyomon találkozunk. Mondtam, hogy tavaly mesélték, hogy volt már a táborban medve is.

Este munka után fáradtan mentünk Petivel a staff lounge-ba, és hoztam magammal a fejlámpát, mert már sötét volt. Mivel új a lámpa, mindenfelé világítgattam, hogy kipróbáljam. Egyszer oldalra néztem, és két szempár világított vissza, illetve a szempárhoz tartozó test elkezdett felénk futni. Először azt hittem, egy nagy fekete kutya, de amikor átugrotta a játszótér egyméteres kerítését, akkyor kapcsoltam, hogy ez bizony egy medve volt. Szerencsére ő jobban megijedt tőlünk vagy az erős fénytől, mint mi, úghogy gyorsan elmenekült. Bementünk az irodába, hogy szóljunk valakinek, de senki nem volt ott (nem mintha elmentek volna medvevadászatra). Mondtuk Farrahnak, hogy mi történt, amikor szembe találkoztunk vele, mondta, hogy ez mindennapos. Legalább nem nevettettük ki magunkat az irodában. Találkoztunk talán Bennel (nem tudom a nevét, ő is valami vezető itt), aki nem akarta elhinni, amit mondtunk. Mikor elhitte, elmondta mit kell csinálni, ha megint találkozunk egy medvével, aki nem rohan el. Ugye azt mindenki tudja, hogy hülyeség halottnak tettetnie magát az embernek. Elfutni sem érdemes, mert simán utolér. Ben szerint, ha összefutsz egy medvével, akkor lassan el kell gyalogolni a másik irányba. Illetve, ha karnyújtásnyira van az embertől a medve, akkor felemelt kézzel, ágaskodva ordítani, hogy megijedjen. Ez lehet, hogy működik egy medvebocsnál, de egy nagy medvénél nem hiszem. Majd legközelebb kipróbálom:)
A mi medvénk egyébként nem volt olyan nagy, ha felállt volna olyan 130 centi magas lett volna szerintem, bár csak sötétben láttuk olyan tíz méterről. Érdekes élmény volt, megijedni sem volt időnk, olyan gyorsan lelépett, de azóta, amikor sötétben jövök a bunkhoz, mindig megfordul a fejemben, hogy akármikor találkozhatok egy medvével.

Változás 2008

A tábor maga nem változott. Ugyanúgy ott van a zsidócsillagos kosárpálya, a medence, a focipálya, staff lounge... Mint már említettem, egy másik bunkban lakunk, de az ágyak ugyanolyan derékfájdítóak. Most is meghal az ember napközben a bunkban a melegtől.

A régi bunkunkban sem kopott le a rózsaszín festék a fürdőszoba faláról, Andris rajzai a wc ajtaján, a vicces kis felirataink (a „szar”) is megvannak. Még mindig iskolabusszal hozzák az embereket, csak kicsit modernebben néznek ki, a minivaneket is lecserélték egy újabb típusra. Szóval valójában minden hasonló. Vannak persze változások, különben a postnak értelme sem lenne (bár senki nem lepődne meg ezen). Változás, hogy a tavalyihoz képest sokkal rosszabb a wifi, kevesebb helyen elérhető és folyton megszakad. A konyhán a szörpöket nem csak porokból csináljuk, hanem van egy gép, ami megcsinálja helyettünk, és csak csapolni kell. De sajnos ez a gép nem működik rendesen, senki nem tudja, hogy kell kicserélni a sűrítményeket, és rosszabb is a gép által csinált szörp. Nincs ott a kedves Ido, aki mindent a kezében tart (valójában csak eleinte volt kedves és többször nem volt a helyzet magaslatán...), helyette van Tatiana, aki kedves ugyan, de hamar a fejébe szállt a főnökséggel együtt járó büszkeség vagy én nem is tudom, hogy mi. Mondjuk,velem eddig nem szívózott (kopp-kopp) Tatiananak ez a harmadik éve itt Eisnerben és tavaly is ő volt az, aki, mint visszatérő nem dolgozott velünk, a mosogatásnál, a legnagyobb hajtásban ő mindig valami mást csinált. Ha nyáron miatta egyszer sem lesz káosz, akkor gratulálok neki, mert elég nagy felelősség van rajta. De nem hiszem, hogy így lenne, mert a sokkal tapasztaltabb Ido is rontott el egy-két dolgot, persze azt kívánom, hogy ne nekem legyen igazam. A legrosszabb, hogy most, amikor utasítgat, meg is kell csinálnom a dolgokat, mert a főnököm, míg tavaly csak ő nevezte ki magát supervisor-nak.

A smoking gazebo sem telik meg a kitchen staffal, minden étkezés után, bár még csak a fél társaság van itt. A golf kocsi (a benzines) se megy olyan gyorsan a lejtőn, mint tavaly, de a kormánya ugyanúgy el van romolva, mint tavaly Tzachi six flagezése után (Tzachi, a legjobb fej szakács utolsó nap felváltva vitt el minket az erdei utakra rodeózni, amiket a golfkocsik eléggé megsínylettek).

Sokan megismernek tavalyról, és barátként köszöntenek, ami jól esik. Olyanok is, akikre én nem is emlékszem. A konyhán egyelőre csak orosz fiúk vannak, nincsenek ukránok, csak lányok, ami talán egy kicsit jobb tavalyhoz képest. Ugyanakkor az oroszok mellett pedig csak magyar fiúk vannak, ami meg nem a legjobb. Jelenleg kilencen vagyunk magyarok, és még jöhet akárhány. Érdekes, hogy az ember elutazik otthonról, több mint 7000 km-re és csupa magyar veszi körül. Valójában nem is érdekes, hanem inkább rossz. Nincs az itteni magyarokkal semmi bajom, csak mégis nem erre számít az ember, ha Amerikába megy (én már csak tudom). Most tizeketten vagyunk a bunkban, ebből nyolcan magyarok. Rengeteg... Szerintem nagy részünk volt abban, hogy ennyi magyar van a táborban, mert tavaly mindenki nagyon meg volt elégedve velünk, mint magyarokkal, és így a tábor talán bátrabban vesz fel egy magyart staffnak. És persze a magyarországi Campleaders, aki intézte nekünk az utazást, idén dupla annyi embert helyezett el (kb. 500 ember) , mint tavaly.

Nagy változások nincsenek, de a törölközőkön, lepedőkön, párnahuzatokon, amiket megkaptunk, látszik, hogy plusz egy nyáron keresztül használta valaki (dzsuvásabbak, mint tavaly). Mila fia, Matisko, aki tavaly csecsemő volt (2 hónapos), már vígan megy mindenfelé. És persze én érzem magamon is, hogy máshogy látok dolgokat, én is öregedtem egy évet, nem akadok ki minden apróságon (azért elég sokon igen, nem kell félni, nem változok meg teljesen:).

Érkezés

Reggel 7:30-kor indult a gépem Budapestről. Elég izgatott voltam, mert ez volt az első repülőutam teljesen egyedül. Találkoztam a reptéren más magyarokkal is, akik szintén New Yorkba mentek római átszállással, de csak én mentem a 9:55-ös géppel. Majdnem biztos voltam benne, hogy lekésem az átszállást, mert összesen 40 percem volt rá, de végül minden simán ment és elértem a gépet. Rómából 9 és fél óra volt az út New Yorkba, de gyorsabban eltelt, mint ahogy számítottam. Aludni ugyan nem nagyon tudtam, mert egyik pillanatban borzasztó meleg volt, másikban pedig majdnem szétfagytam, de folyamatosan hordták ki a kajákat, meg vetítettek filmeket, úgyhogy az idő gyorsan elrepült. A JFK-re is pontosan érkezett a gép, a bevándorlási hivatalnál sem volt gond, gyorsan sorra kerültem, úgyhogy már kezdtem is örülni, hogy mindenféle komplikációktól mentesen lezajlik az utam. Aztán 1 óra csövezés után a baggage claim-nél kiderült, hogy én ugyan elértem a római járatot, a nagycsomagom viszont nem. Nagy para lehetett, mert hatalmas sor kígyózott a panaszbejelentő iroda előtt. Miután végre sorra kerültem, azt mondták, hogy aznap este vagy másnap reggelre fog megérkezni a cuccom. A telefonkártyával, amit a Campleaders adott, felhívtam az Eisnert, hogy most mi legyen, azt mondták, hogy azonnal teperjek a táborba, a csomagomat majd utánam küldik.

A shuttle bus megállója eléggé el volt dugva és jegyet is csak egy random össze-vissza kolbászoló fekától lehetett venni. Kb félórás út után megérkeztem a Grand Central Stationhöz, ami Manhattanben volt. A városrész látványa magával ragadó volt, ott egy pillanatra át is futott az agyamon, hogy mi lenne, ha mégis megszállnék egy éjszakára, ahogy eredetileg lett volna, és csak másnap mennék a táborba. A Grand Central Station belülről inkább egy fényűző palotának tűnt, mint vonat-/metropályaudvarnak, a mennyezeten hatalmas amerikai zászló természetesen. Nagyot néztem, amikor ezek után a vágányoknál a fal be se volt vakolva, az alagút pedig inkább egy barlanghoz hasonlított, nem beszélve a metróról/vonatról ami egy igazi retkes HÉV-szerűség volt. Gondolom azért nem vitték túlzásba a karbantartását, mert a vonat egy igazi fekagettó-városrészen vitt keresztül. 5-6 emeletes omladozó, vakolat nélküli sorházak álltak sűrűn egymás előtt, rozsdás tűzlétrákkal, előttük apró kertek térdig érő szürkés fűvel és mindenhol csak négerek. Indulás előtt megint fel kellett hívnom az Eisnert és Wassaicba kiküldtek elém egy Michael nevű srácot, aki a Zolit is vitte 3 nappal azelőtt. Onnan még 1 óra autóút volt a tábor. Útközben sokminden szóba került, de akkor különösen megkedveltem, amikor benyomott olyan házi gangsta-hiphoppot, hogy majd szétesett a fejem. Autóforgalom nem sok volt odafelé, viszont mókusoktól és őzektől kezdve mindenféle állatok rohangáltak keresztbe az úton. A táj is sűrűn változott, ahogy a vidéki kisvárosok követték egymást, némelyik tiszta Lila Akác–köz volt, de akadtak teljesen lepukkant kis porfészkek is.

Már sötétedett, amikor este 8 – fél 9 körül végre megérkeztünk az Eisnerbe. Először az Administration Office-ba mentünk, ahol megismerkedtem az Eisner vezetőségével, először is Farrah Mitchell-lel, aki 50 Cent női hasonmása, egy hiperlaza, hatalmas néger csajszi. Amikor meglátta a pólómat, felkiáltott örömében hogy „Oooh, G-Unit, baby” és akkorát suhintott a lapát tenyerével a hátamra, hogy majdnem elestem. Nem sokkal később bejött egy zsíros hajú, szemüveges, kislány-szerű figura is. Amikor közelebb jött, akkor vettem csak észre, hogy vmi pajesz-féleség is van az arcán mindkét oldalt. Ő Lisa Rosenberg, a #2-es főnök az Eisnerben, akivel állandóan email-eztem még a tábor előtt. A bemutatkozás után Michael elvitt a 43-as bunkhoz, ahol a Kitchen Staff tagjai és a Maintenance-esek laknak. Épp nem volt bent senki, még mindnyájan dolgoztak. Miután lepakoltam a „csomagjaimat” (egy laptop és egy kézipoggyász…), elindultunk a konyhára. Éppen akkor fejeződött be a munka, a konyhások épp kajáláshoz készülődtek. A barátságos fogadtatás után hamar kiderült, hogy a Kitchen Staff csak magyarokból, oroszokból és ukrán lányokból áll, de magyarból van a legtöbb, szám szerint 5 (Zoli, Peti, Tomi, Judit és én).

A blog

Mindenki láthatja, érezheti, hogy ez a blog nem teljesen a tavalyi blogunk (http://budapestcowboys.blogspot.com) folytatása. Témájában, funkciójában hasonló, de nem ugyanaz. Főként azért nem, mert ennek nem Andris a „főszerkesztője”, nincsenek benne Illy által készített remek jó képek... Sokat gondolkoztam rajta, hogy miket írjak le és miket ne. Egyrészt arra jutottam, hogy kitérek olyan apróságokra is, ami talán a nagyközönségnek érdektelen, olykor érthetetlen, de a fent említet két személy számára érdekesek lehetnek. Másrészt nem hosszú bejegyzéseket fogok írni, hanem inkább rövidebb, sztorizósabb jellegűeket. Bárki, akinek kérdése van, nyugodtan írjon hozzászólást, igyekszem reagálni rájuk. Azt, hogy Misák milyen szinten vesz részt a blog írásában, nem tudom, de gyanítom, nem nagyon, mert az első postja megírásáért is három napig könyörögtem neki.

Visszatérés

A tavalyi érkezésünk a táborba kicsit kényelmesebb és egyszerűbb volt, mint az idei. A Delta 99-es járat háromnegyed óra késéssel szállt fel, ennek ellenére tíz perccel korábban landolt. Utána viszont várni kellett, mert nem volt szabad kapu és busszal vittek be minket a terminálba. A bevándorlási hivatalnál (vagy minél...) semmi gond nem volt, simán beengedtek az országba (a vízum nem biztosítja a belépést, az csak amolyan lehetőség). A csomagok megérkezésére viszont csaknem egy órát kellett várni. Utána még a tavalyihoz hasonló komolyságú („nincs nálatok semmilyen kaja, hamburger...? Jó akkor mehettek...”) csomag ellenőrzés sem volt. Kimentem és vártam, hogy találkozom „Zolkával”, aki a neten keresett meg és megbeszéltük, hogy együtt megyünk a JFK-ról a táborba. Fél óráig járkáltam ott, minden táblát elolvastam, hogy ki kire vár, de az egyiken sem volt a nevem. Nem volt meg a telefonszáma sem (neki megvolt az enyém), bár a JFK-en térerő sincs, valószínűleg biztonsági okokból. Összefutottam egy magyar sráccal, aki szintén a Grand Central Station-re tartott, hogy onnan menjen a táborába. Megkérdeztünk két stewardesst, hogy hol van az oda vezető shuttle járatnak az állomása, és ők olyan segítőkészek voltak, hogy egyből odahívták az egyik sofőrt, aki mondta, hogy elvisz minket. Beszálltunk a kisbuszba, elindultunk. A sofőr kb 3 percenként megállt 10 percre, minden lehetséges helyen újabb utasokra vadászva. De csak egy spanyol lány szállt be mellénk, aki viszont valahova máshova ment, mint mi. A sofőr természetesen őt vitte el először, majd nagy kerülő után minket. Röpke másfél óra alatt odaértünk. A tábori igazgatóhelyettes, Lisa (vele íméleztem le mindent kiutazásom előtt) által elküldött menetrend szerint pont lekéstem a vonatomat, de szerencsére az a menetrend nem hétvégére, hanem hétköznapokra vonatkozott, így a menetrend szerinti egy óra helyett, egy és háromnegyed órát kellett várnom. Közben a másik srác felpattant az éppen induló vonatára (valójában nem vonat, hanem inkább metró, ami a föld fölött megy, olyan hév féleség). Gondoltam, akkor legalább lesz időm felhívni a tábort a megbeszéltek szerint. Mobilról ez nem sikerült, valamiért folyton azt mondta egy férfihang, hogy rossz a körzetszám és hívjam föl a nem tudom milyen számot (persze angolul). Kipróbáltam a Camapleaderstől kapott telefonkártyát és úgy ötödik próbálkozásra sikerült, a tábor üzenetrögzítője bejelentkezett, viszont semmit nem hallottam, mert olyan halk volt, hiába nyomtam a hangosító gombot. Végül valahogy sikerült felhívni a tábort, beszéltem Lisa-val, mondtam, hogy éjfélre érek Wassaic nevű helyre, és nem tudom, hogy Zolka hol van (ő is úgy tudta majd együtt jövünk). Mondta, hogy Michael a sofőr, aki tavaly is itt dolgozott, fog várni engem és elhozni a táborba. Kissé fáradtan éhesen és megizzadva leültem egy sarokba, és vártam, hogy elteljen a közel két óra. Felszálltam a légkondis metróra, ahol majd megfagytam, hiába öltöztem fel. Indulás előtt még felszállt egy másik magyar srác, aki szintén Wassaic-ba tartott csak egy másik táborba. Jól elbeszélgettünk egészen az átszállásig, merthogy ez a késői járat nem is közvetlenül Wassaic-ba ment. Átszálltunk majd ő elaludt én meg szerencsére csak majdnem. Leszálltunk, majd MIchaellel egy órás kocsikázás után, ami szintén nem volt kaland nélküli, mert majdnem elütöttünk egy őzet, meg egy oposszumot, megérkeztünk a táborba, ahol már mindenki aludt. Végül egy üres bunkba aludtam, mert nem akartam felkelteni teljesen ismeretlen embereket azzal, hogy becsörtetek a sok csomagommal és lefekszem. Gyors tusolás után, olyan fél kettő körül mentem aludni (ekkor már majdnem huszonnégy órája voltam talpon).

Reggel kilenckor ébredtem eléggé kómásan, majd lementem a konyhába ahol mindenki nagy örömmel fogadott. A tavalyiak közül itt van Mila, Tatiana, Moshe, Aliona meg én. A többiek mind újak. Nincs Ido, helyette van itt Tatiana... A délelőttöt internet keresésével töltöttem, ami nehéz feladat volt, mert a tavalyihoz képest sokkal rosszabb mindenhol a wifi. Hamar feladtam és elkezdtem írni ezt a postot. Délután átköltöztünk a kitchen staff-os külön bunkba, ami nem ugyanott van, mint a tavalyi, hanem a tó partjához közel. Annyiból jobb, mint a tavalyi, hogy nagyobb, bár nem tudom hányan fogunk itt lakni. Illetve elég eldugott helyen van, gyerekek nem lesznek a közelünkben. Este már besegítettem a konyhán, pedig day-off-om volt. Ennyi történt első nap. A magyarok, akik eddig itt vannak elég jó fejek. Két maintenance-es Szabi és Gyula, egy Zolka driver, a konyhán Peti, Tomi, Judit és én. Ha minden igaz, akkor már csak Misák barátom jön magyarként. Kedden érkezik, és már nagyon várja. Már biztos vagyok benne, hogy élményekkel teli remek kis nyár lesz ez is, a tavalyihoz hasonlóan, még ha, a körülmények nem is ugyanolyanok, mint tavaly.