"YO…Daniel…WE DID IT….WE DID IT…"

Viva Las Vegas

Miután sikeresen elértük a buszt a hat órás út hamar eltelt. Átvettük a szobánkat a Circus cicus nevű híres hotelben. Kulcs helyett mágnes csíkos kártyát kaptunk, légkondicionált szoba, saját fürdőszoba... És mindez 4 dollárral volt drágább, mint a hostel, ami nem a főutcán van és hostel. Első este körbenéztünk a környéken, kajáltunk egy jót a Danni’s nevű étteremben, kis söró-möró, majd éjfél körül aludni mentünk, mert másnap korán kellett kelnünk. Ugyanis várt minket az egész napos Grand Canyon túra.

Reggel fél hét körül vettek fel minket a szálloda előtt, majd elvittek az utazási irodához, ahol ingyen reggeli és kávé volt. Majd elindultunk a kanyonhoz. Eredetileg egy rövidebb úton mentünk volna, de valami baleset történt, így több mint 100 mérfőldet kerültünk. Két óra utazás után a buszunk lerobbant, így megálltunk egy útszéli kaszinónál, ahol egy órát vártunk, hogy új buszt küldjenek. Végül elég későn kettő körül érkeztünk meg, így összesen két és fél óránk volt enni a kanyonnál és gyönyörködni. A busz letett minket egy terminálnál, ahonnan helyi busz vitt fel egy helyre, majd onnan ment egy másik magasabbra, ahonnan az egész kanyont lehetett látni. Az első állomásnál kis indián rezervátum is volt. Meg lehetett nézni, hogy milyen kunyhókban laktak a különféle indiánok. Itt egy kötél volt kifeszítve végig a szakadék mentén, így nem lehetett belelátni a kanyonba. Viszont a második állomásnál semmilyen korlát, semmilyen kötél nem volt, így ki lehetett ülni a hegy szélére. Nem tudom, hogy, de a visszafele út alig volt több mint három óra. Még annak ellenére is, hogy egy negyed órára megálltunk a Hoover gátnál. A túra egyébként nagyon korrekt volt, a buszvezető egész úton mesélte a szorikat Vegasról, meg a tájról, és az ebéd is jó volt.

.

Este Misák elment Lacival és Szabival (tábori arcok->nem a legjobbak) mulatni én meg inkább Eddyvel söröztem kettesben, de hamarosan csatlakoztak a többiek is a táborból (Zolka, Gyula és Laci egyik haverja). Megnéztünk egy pár kaszinót, de mindenkinek rá kellett jönnie, hogy ez a hely nem a csóró, húszéves egyetemistáknak lett kitalálva, hanem a gazdag huszonegy év fölöttiek játszótere.

.

Második nap átköltöztünk az egyik leghíresebb hotelbe, a Luxorba. Napközben megnéztünk pár boltot, kaszinót, de mivel a hőség elviselhetetlen volt, így úgy döntöttünk, hogy inkább este mászkálunk, amikor amúgy is, minden ki van világítva. Este körbejártuk a híresebb kaszinókat, megnéztük az ingyenes showkat, a Planet Hoolywood nevű éttermet, ami tele van eredeti filmes jelmezekkel és kellékekkel. Ez az este kicsit megváltoztatta a véleményemet az egész városról (annyira, hogy játszak azért nem). Igaz, minden a pazarlásról, a kaszinózásról, a prostituáltakról szól de lehet gyönyörködni benne úgyis, ha az ember nem vesz részt ezekben a dolgokban, csak szemlélődik.

Reggel kimentünk a reptérre, ami kb. 7 percre volt a Luxortól. A gépünk előbb ért a Newark-ra, mint kellett volna, ételt italt is kaptunk ingyen a gépen, szóval éljen a Continental. Newarkról egy speciális, orosz kitalált taxival mentünk Manhattanbe, ami olcsóbb,mint a Yellow Cab, és a new yorki oroszoknak lett kitalálva. Egy nagy fekete Linkoln volt a mi taxisunk kocsija, aki elég durván törte az angolt.

Los Angeles

Miamiból a repülőnk késve indult így félő volt, hogy lekéssük a csatlakozó gépet Charlotte-ban. Szerencsére a Charlotte Los Angeles gép is később indult, így nem késtük le és éhen sem haltunk, viszont két órával később értünk LA-ba. A gépen egyébként még innivalót is csak két dolcsiért adtak annak ellenére, hogy felszállás előtt másfél órát ültünk rajta. LAX-ről taxival mentünk a hostelbe, ami ugyan drágáltunk 30 dollárért (akkor még nem is sejtettük, hogy fogunk mi ennél még többet is költeni taxira), de nem akartunk órákat metrózni. A hostelben Eddy hatalmas örömmel fogadott, hiszen ő már délután megérkezett és nem csinált mást, csak nézte a buszokat, hogy melyikkel érkezünk meg.

Első nap Malibu Beachre akartunk menni, de a többi magyar a táborból bejelentkezett egy találkozóra, így velük voltunk Venice Beachen, ami kb 10 percre volt a szállásunktól. Miamiban szenvedett égési sérülések még be sem gyógyultak, amikor megint leégtünk Misákkal (ő nagyon durván), így este annak ellenére is elég nehezen tudtunk elaludni (mindenhol fájt), hogy nagyon fáradtak voltunk.

Második nap úgy döntöttünk a strandot és a napot elkerüljük, így elmentünk a Universal Studioba. Sajnos a jegyeket nem nyomtattuk ki előre, így reggel kellett (így is csak egy hotel recepcióján tudtuk), emiatt viszont csak a kapunyitás után két órával érkeztünk meg (11 körül). Hogy ott mit láttunk, hosszú lenne leírni, meg majd videóval beszámolunk róla, a lényeg, hogy nem olyan volt, mint amit vártunk (inkább vidámpark, mint stúdió-látogatás, de abból a profi fajta), nem volt mindenre időnk, de nagyon jól éreztük magunkat. Este Misák szülinapját, a többi magyarral „ünnepeltük” a parton. Élménybeszámoló szeptember elejére várható személyesen. A lényeg, hogy történt ott minden vicces dolog, ami egy LA-ben ünnepelt 21-dik szülinapon történhet.

Harmadik nap az utazás, de főként a buli fáradalmait ki kellett pihenni, így nem csiáltunk semmit csak döglöttünk és vásárolgattunk. Este azonban elmentünk Ice Motherfuckin’ Cube koncertjére, ami szintén elég élménydús volt. Tudtuk, hogy a koncert Anaheimben lesz, és mivel volt egy ilyen metrómegálló, elmentünk oda. Röpke két óra alatt meg is érkeztünk a rögtön Compton melletti állomásra (Compton a legveszélyesebb „fekete” körzete Los Angelesnek, évente 70-80 gyilkosság történik ott:). Elindultunk valamerre és kérdezgettük az embereket, hol van a Grove of Anaheim, ahol a koncert lesz. Senki nem tudta, de három korunkbeli rossz arcú srác elküldött egy irányba. Gyalogoltunk egy-két blokkot, de mivel lövésünk sem volt ezért megkérdeztünk egy rendőrt, aki a villogó kocsija mellet állt egy pár szintén nem szimpatikus ember társaságában. A rendőr nagyon segítőkész volt, kiderült, hogy nem is rendőr, hanem ranger, ami veszélyesebb melóval jár, így viszont negyven évesen yugdíjba mehet. Mondta nekünk, hogy a hely amit keresünk nem Los Angelesben van, hanem Anaheim nevű közeli városba. Felvilágosított, hogy ez egy veszélyes környék, Long Beach, ami még Comptonná is rosszab, mert sokkal nagyobb. Hívott nekünk egy taxit és megvárta míg az odaér, nehogy addig valami bajunk essen. Mondta, hogy a koncert után lesznek olcsó shuttle buszok Venice Beachre (ott laktunk), így kiszámoltuk, hogy a nálunk lévő pénz körülbelül elég lesz a visszaútra is. Direkt nem hozunk sok pénzt, nehogy kiraboljanak. A taxi 70 dolcsi volt, de legalább megérkeztünk időben. Motozás után bemehettünk a helyre, ahol, mint azt előre sejtettük elég kevés nem fekete bőrű ember volt. Az előzenekarokat lekéstük, de az utánuk következő 20 perces videót háromszor is végignézhettük. Az első sorokban egy páran már a videó láttán annyira izgalomba jöttek, hogy verekedni kezdtek. A 80 perces koncert közben nem történt semmi említésre méltó, azon kívül, hogy harapni lehetett a „fűstöt”. Koncert után kiderült, hogy nincs semmiféle olcsó shuttle Venice Beachre, úgyhogy elmentünk taxit keresni, hogy kössünk egy jó üzletet. Taxit találni sem volt egyszerű, egy végtelenül rendes buszsofőr mondta, hogy elvisz minket egy helyre, ahol tudunk taxit fogni. Mentünk vagy 500 métert az üres buszával, egy buszvégállomásra, ahol utasokatt vett fel. Ezért elkérte a teljes útért fizetendő fejenként három dollárt, majd még volt pofája boravalót kérni. Így bízzon az ember a buszsofőrökben. Kicsit megcsappant büdzsénkkel próbáltunk taxisofőrt keresni, de mindenki kiröhögött, mert Venice Beachre több, mint 100 dollárba kerül az út, nekünk meg összesen volt 36. Végül sikerült kialkudni, hogy az egyik arab taxis elvisz minket 100 dollárért és ketten ottmaradunk a kocsiban, valaki meg felrohan a pénzért. Az út majdnem egy óra volt, és az ár 112 dollár lett volna, de a sofőr tartotta magát az alkuhoz és beérte egy százassal. Kicsit rosszkedvűen mentünk aludni, mert a 42 dolláros koncert közel 110 dollárba került. Sebaj, mondta Eddy is, a lényeg, hogy túléltük, és nem lett semmi bajunk.

.

Negyedik nap átköltöztünk Hollywoodba, a Kodak Theare-rel szembeni hostelbe, ahol a szobában nem volt semmi, csak két emeletes ágy, meg két ventillátor egy-egy vödrön, jah és az ablakot sem lehetett kinyitni, pedig rohadt meleg volt. Megnéztünk egy pár csillagot, meg ezer ugyanolyan cikket áruló szuvenír boltot, mire a srácok is rájöttek, hogy ez egy kicsit uncsi. Este még Misákék elmentek fotókat készíteni a híres Hollywood felirattal (bár én mondtam, hogy gyalog megközelíthetetlen), de sajnos nem jött össze. Pedig reggel még korábban felkeltek egy utolsó próba miatt, de akkor meg köd volt a hegyek között. Nagy izgalommal indultunk el a reptérre ahonnan ment a buszunk (amit vonatként foglaltunk) Las Vegaba. Sajnos kiderült, hogy nem onnan indul (pedig az internetes jegyen az volt), úgyhogy kis híján lekéstük, 3 percen múlott és persze 60 dollárnyi újabb taxizáson. Ráadásul ahonnan indult busz kábé fél órára volt a hostelünktől, mi meg utaztunk másfél órát a reptérre. Újabb hiba volt, hogy nem ellenőriztük le előre, hogy hova kell mennünk. Elhatároztuk, többet nem hibázunk, mindent előre megnézünk. Már tudom nem így történt és sajnos nem minden hanyagságra megoldás a taxizás, persze ezek a hibák csak a pénztárcánkat teszik karcsúbbá, komoly bajunk nem esik.

Miami

Philadelphia és Washington után leugrottunk Floridába, hogy megnézzük, mi újság van Miamiban. Washingtonból repülővel mentünk, ami két óra alatt oda is ért. A reptérről szállásig busszal mentünk, ahol megkérdeztünk egy embert, hogy hol kell leszállnunk, majd kiderült róla, hogy nagyszülei magyarok voltak és a húszas években jöttek ki az államokba, és addigi „Révész” nevüket Ferryman-re változtatták.

Szállásunk teljesen rendben volt, végre privát szobában voltunk saját fürdőszobával, hűtővel, tévével. Első este jól bepizzáztunk, söröztünk egyet, majd megnéztük a tengerpartot. Másnap nagyon jól esett végre addig aludni, ameddig akartunk, nem ébresztőórára kelni, így délben keltünk (bár tudtunk volna még aludni, mivel hajnali négykor aludtunk el). Kettő körül lementünk a partra, ami ahhoz képest, amit vártunk, elég dzsuvás és köveces volt.

Hesselés a parton

A víz nem langyos, hanem meleg volt. Hiába kentük be magunkat az 50 faktoros napkrémmel, amit kenni alig lehetett, mert olyan sűrű volt, egy-két folt kimaradt, így mindketten leégtünk. Este bementünk a downtown-ba (belváros), ami több mint egy óráig tartott, mivel a buszon egy kubai papper majdnem elvert egy másik kubait a botjával. Így a buszsofőr leállt az út szélén és várta a rendőröket. A belvárosba érkezve azt kellett észrevennünk, hogy minden utca üres és minden be van zárva. Megkérdeztünk egy embert, hogy hol van itt az élet és, hogy miket érdemes megnézni. A Spanyolországból jött férfi mondta, hogy itt minden hatkor bezár, mert nem valami jó környék. Éjszakai élet Miami Beach-en van, ahonnan jöttünk, illetve van egy parton lévő bevásárlóközpont, ahol bulik és éttermek vannak. Mondta, hogy szeret gyalogolni, így elkísér minket, pedig legalább fél óra távolságra voltunk. Amikor odaértünk, akkor még megmutogatta, hogy hol vannak éttermek, meg mit hol találunk. Rendes fickó volt. Bekajáltunk egy kubai étteremben, csináltunk pár fotót, majd visszamentünk a szállásra, mert bulizni nem tudtunk menni a korunk miatt, fogat fehéríteni (ezt is lehetett a mall-ban este tizenegykor) pedig nem volt kedvünk. Visszafelé a buszon, egyre több furcsa férfivonásokkal rendelkező „nő” volt. Mikor leszálltunk a buszról pont összefutottunk Judittal (a táborból), aki aznap este érkezett Miamiba és megígértük neki, hogy egy este vele leszünk. Másnap a barátnői is megérkeztek és elmentek egy luxushajó kirándulásra a Bahama-szigetekre. Persze majdnem lekésték, mert délelőtt, még eljöttek velünk a South Beach nevű strandra, ami Miami leghíresebb strandja. Ott sikerült kifognunk egy olyan részt, ahol szivárványszínű zászló volt kitűzve és a vízi mentő házikója is elég színes volt. Mondtam is az elején, hogy ez nem egy átlagos strand, az a zászló, a homoszexuálisok jelképe, de a többiek mondták, hogy még sosem hallottak erről. Aztán, amikor három csaj egymásnak esett napfürdőzés közben, meg két bácsi kézen fogva ment be a vízbe, belátták, hogy nekem volt igazam:) Strandolás után (már csak Misákkal) boltok után kutattunk, ahol Hawaii inget lehet kapni. Ilyet nem találtunk, de azért sikerült elkölteni a nálunk lévő pénzt. Este, a hostel előtt összefutottunk azzal a magyar párral, akikkel Washingtonban is találkoztunk. Hasonlóan az első estéhez kicsit lazultunk a szobában, rákészülve Los Angelesre.

Miami az a hely, ahol az ember sok jó nőt és öreget láthat (a gazdag emberek oda mennek meghalni) és a buszon szinte mindig veszekednek az emberek. Ott lenni nagyon jó volt. Végre igazi nyaralás volt pár napig az előtte lévő városnézős rohanás után. Kicsit sikerült is felvenni a város hangulatát, sétálni rohanás helyett, sokat aludni, csak hesselni...

„Bazdmeg ott van!!!” – avagy kis beszámoló Philadelphiáról és Washingtonról.

Miután sikerült kibuliznunk, hogy a szerződésünk lejártakor egyből elhagyhassuk a tábort, Stacie-hez mentünk a connecticuti Simsburybe. Ott, Stacie egyik barátjához mentünk át „Rock Bandet” játszani, ami a guitar hero nevű játék dobbal, basszusgitárral és énekkel kiegészített változata. Másnap reggel New Yorkba vonatoztunk, ahonnan Phillybe értünk olyan két óra alatt busszal.

A szállást elfoglalva elindultunk a városba, hogy megnézzük a múzeumot (kívülről), ahol Rocky szaladt. Negyven perc várakozás után sikerült egy busszal elmenni oda. Nem voltunk benne biztosak, de úgy rémlett, hogy van valahol Philadelphiaban egy Rocky szobor is. Leszálltunk a buszról és Misák teljesen izgatottan elkiáltotta magát „BAZDMEG ott van!!!” meglátva a szobrot.

Visszafelé gyalog mentünk, és megnéztük a főutca látványosságait. A szállásunk egy kis sikátorban volt, és vele szemben egy disco foglalt helyet, ahol éjfél körül igen megnőtt a feketék és a rendőrök száma. Nem történt semmi különös, gondolom ez ott mindennapi. Korán le akartunk feküdni, mivel másnap reggelre azt terveztük, hogy felkelünk és a hat órás busszal elmegyünk a múzeumhoz „rockkantani” egyet (felvenni, ahogy felfutunk a múzeum lépcsőjén, mint Rocky, aztán ujjongunk:), így fél kettőkor elmentünk aludni a 12 ágyas szobába. Reggel fél hatkor keltünk (mint nyáron szinte végig), ott is voltunk a busz megállóban időben, de mivel az húsz perc után sem jött, így taxival mentünk. Közben kivilágosodott és rengeteg futó volt a lépcsőn. Persze senki nem öltözött fel úgy, mint mi, de szorgosan edzettek. Felvettünk pár snittet, ellőttük a kötelező fotókat, majd mentünk várost nézni.

Sajnos nem volt túl sok időnk, mert délben indult a buszunk Washingtonba, de amit akartunk, azt megnéztük, amiért jöttünk, az összejött.

A hostelben a kicsekkolásnál visszaadtuk az ágyneműt és mondtuk, hogy tiszták, úgyhogy nem kell kimosniuk. Erre a recepciós gyanúsan ránk nézett, majd megkérdezte, hogy miért tiszták. Mondtuk neki, hogy hálózsákban aludtunk. Erre teljesen ijedten elmondta, hogy ezt nem lett volna szabad, és 5 dollárt kéne fizetnünk a szabályok megszegésért. Kérdeztük, hogy mi a probléma a hálózsákkal, mire a válasz az volt, hogy abban bogarak lehetnek. Meg kellett mutatni neki az ágyakat, amiket összefertőztünk majd pánikszerűen leszedte róla a pokrócokat és elvitte a mosókonyhába. Ezután gyorsan leléptünk, nehogy karanténba zárjanak. A busz Washington felé, eleve húsz perc késéssel indult, és a dugó miatt háromnegyed óra késéssel ért oda. Ennek ellenére időben odaértünk a szállásra, ami nagyon családias kis hely. Délután bementünk a városba, ahol megnéztük a főbb látnivalókat. A Kongresszust, a Fehérházat, Washington emlékművet, és rengeteg hatalmas múzeumot (kizárólag az időhiány miatt csak kívülről:).

Holnap lehet, hogy még megnézzük az Arlington temetőt, ahol a Hair végső jelenetét is forgatták. Délután háromkor repülünk Miamiba, ahol három éjszakát leszünk. Igyekszünk jelentkezni minél többször.

„Első: állomás: Boston”

Második trip dayen, ahogy az várható volt, Bostonba mentünk. Nem iskolabusszal, mint mindig, hanem egy légkondicionált, dönthető üléses busszal, ahogy Louis megígérte. A tíz dolláros zsebpénzt is megkaptuk indulás előtt tőle, miközben mindenkiben tudatosította, hogy az Egyesült Államokban 21 éves kor alatt tilos alkoholt fogyasztani. Ezt azért tartotta ilyen fontosnak, mert az egyik housekeeper lány, egyik nap elment egy pár emberrel a Bogiesba, ahol találkozott Greggel, aki valami vezető itt a táborban. És Greg úgy gondolta lecsekkolja Olga korát ezért felhívta a tábort, hogy nézzenek ennek utána. Mellesleg Greg eléggé illuminált volt Olga pedig csak ki akart próbálni két koktélt, ami otthon sokkal drágább. Louis ki akarta rúgni Olgát, mert szabadidejében, a tábor kívül alkoholt fogyasztott, de végül nem tette meg.
Louis figyelmeztetett, mindenkit, hogy mennyire fontos a tábor elhagyásakor feliratkozni egy könyvbe. Mindezt a tábor vége előtt három héttel. Ez a kicsekkolás support staffosok (kitchen, maintenance, housekeeper, driver) esetében el szokott felejtődni, mert amikor visszajön, az ember, akkor is be kell írnia magát, és ha épp sörözésből jön, vagy ilyesmi, nem kockáztat, hogy a szekusok közelébe megy, ahol akármelyik vezető is lehet, vagy felhívhatják őket egyből. Louis ismertette a progrmot is, ami olyan hatórás szabad időtöltés volt Bostonban, majd két óra Cambridgeben, ahol a híres Harward egyetem található és az éjszakai élet sokkal inkább pezseg, mint Bostonban (nem ihatunk, de egy olyan városba visznek minket, ami tele van bárokkal, meg mulatóhelyekkel...).
Röpke két és fél óra alatt megérkeztünk Bostonba, ahol egyből a kikötőbe mentünk, ugyanis előre megvettük a jegyeket a whale watch-ra, amit bálnalesnek lehetne lefordítani. Eredetileg csak magyarok mentünk volna, de amint az oroszok, meg az ukránok megtudták, hogy mi mit csinálunk, álltak is be a sorba és vették a jegyet. Mondjuk nem sok vizet zavartak, de nem akartunk velük lenni a day-offunkon is. Nem értem ezeket az embereket, hogy nekik nincs semmi elképzelésük, mit szeretnének, teszik, amit a többiek. Nem érdekli őket, hogy az öt órás bostoni tartózkodásból három órán keresztül egy hajón lesznek, és az is lehet, hogy nem látnak egy bálnát sem (talán azt sem tudták, hogy bálnákat fogunk nézni.). A magyarok kitalálták, hogy elmennek a Niagarához, erre az oroszok is kitalálták, csak nekik nem jött össze, mert nem tudtak kocsit bérelni (legalább volt másfél napunk a konyhán, amikor a szláv nyelvet beszélők száma kevesebb volt, mint a nem szlávot beszélőké). Ez egyébként az itteni magyarokra is jellemző, mert ők is eljöttek otthonról, mindenféle útiterv és elképzelés nélkül (a legtöbben, interneten használható bankkártya nélkül!!!!). Sőt, már a tábor vége felé sem tudták kitalálni, mit is szeretnének, ezért a mi útitervünk (amit leloptak a gépünkről, meg az elkapott mondatokból összeraktak) alapján utaznak majd. Nem velünk, mert én mondtam Misáknak, hogy nem szeretnék velük utazni, de érdekes módon ugyanazokba a városokba mennek, ugyanazokon a napokon.

A beszálláskor készült remek-jó fotó

Délben indult a hajó a kikötőből. A szervezők mondták, hogy nem tudják pontosan, hogy hol vannak a bálnák, ezért csak megyünk az óceánon, és ahol találunk, ott megállunk egy félórára, majd visszamegyünk. A másfél órás bálna nélküli utazás elég hamar eltelt, mindenki titanicos fotókat csinált, sörözött... Mikor rátaláltunk a bálnákra a kapitány alapjáratba tette a hajót és megállt, egy nő pedig mikrofonba mondta, hogy éppen hol tűnnek fel a bálnák és közben fényképeket készített róla. A bálnák feltűntek valahol hárman négyen, olykor egyedül, spricceltek egy párat, majd alámerültek. Ilyenkor az emberek a megadott irányba rohantak, vakuk villantak, csönd lett. Majd amikor eltűntek, mindenki csalódottan nézegette a fényképeit, amin nem nagyon látszott semmi, csak egy szürke lebegő gumimatrac valami kinövéssel a tetején. A hajó lassan a bálnák után fordult, majd követte azokat.

Bálnák

Ez eltartott majd negyven percig, majd visszaindultunk Bostonba. Sütött a nap, de a hajón a menetszél miatt nem lehetett érezni a hőséget, így mindenki leégve szállt ki a hajóból. Visszafele úton a szervezők, még körbejárták a hajót, és mindenkitől megkérdezték, van-e esetleg kérdésük. Mindenki elégedett volt a túrával, még ha egyben egész bálnát nem is láttunk, elmondhatjuk, hogy hajókáztunk az Atlanti-óceánon.
Mikor visszaérkeztünk Bostonba a bálnaleső csapat szétbomlott. Én Judittal mentem várost nézni, mivel összesen két óránk volt, a többiek meg folyton megálltak. A bostoni teadélutáni hajót idén sem sikerült megnéznem, mert megint nem volt a helyén Megkérdeztem egy járókelt, aki mondta, hogy pár éve leégett, de csinálnak egy másolatot. Tavaly úgy tudtuk, hogy restaurálják. Megnéztük a Városligethez hasonló nagy parkot a város közepén, a városházát, mászkáltunk a felhőkarcolók között.

Boston után elmentünk Cambridge-be, ahol a híres Harward egyetem található. Az egyetemnek hatalmas campusa van. Kerestük a központi épületet, de olyat nem találtunk, így bementünk az egyikbe. Megnéztünk egy előadótermet is, csak, miután Misákék a lámpákat is felkapcsolták és elkezdtek irkálni a táblára (ami, amúgy a középiskolából ismert zöldfajta, nem a filctollas) a biztonsági őr elküldte őket. Ha már nincs központi épület, akkor gondoltuk megnézzük a jogi kar épületét, hiszen a Doktor Szöszi című film bizonyos jelenete ott játszódik. Kérdezgettük a diákokat (akik közül elég sokan voltak „chink”-ek, azaz ázsiai származásúak). Mivel senki nem tudta, hol van az épület így csak a könyvtárat néztük meg, ahova nem akartunk bemenni, csak valaki, aki valószínűleg ott dolgozott beinvitált minket. Lőttünk egy pár fotót, majd ki akartunk menni, de eltévedtünk. Megpróbáltunk kimenni egy ajtón, de az elkezdett szirénázni. Majd jött egy takarító, aki megkérdezte, hogy kerültünk ide (mire Misák rávágta, hogy egy professzor engedett be minket:), majd útba igazított.

Tanulunk

Hazafelé úton mindenki aludt a hideg buszon, hiszen másnap folytatódott a meló, ahova elég sokunk betegen indult hajnalban.

Újabb képek

Sok mindent le szeretnénk írni, de nem nagyon van időnk. Így, hogy csak 10-es shiftünk van többet tudunk alaudni, kipihentebbek vagyunk, de nincs annyi szabadidőnk. Igyekszünk azért írogatni, csak mostanában inkább az utazásunkkal foglalkoztunk, mert minden egyre drágább lesz. MIvel azt befejeztük, jhetnek a postok:D
Addig is itt vannak a friss képek:

http://picasaweb.google.com/papp.zoltan5/Amerika20082

2500

Most hétvégén volt a tábor fennállásának ötvenedik évfordulójának ünnepélye. Már a csütörtök reggel lehetett érezni, hogy itt valami nagy dolog készül, ugyanis vagy húsz kamion parkolt a focipályán hajnaltól. Mint később kiderült, egy hatalmas sátrat állítottak fel röpke fél nap alatt, amikor is igencsak esett az eső. Persze egy sátor nem elég, így egy valamivel kisebb került a konyha melletti füves területre is.

A kisebbik sátor

Mila előre megmondta, hogy elég nehéz két nap lesz ez nekünk, mert az átlagos 900 ember helyett 2500 éhes szájat kell betömnünk. Ez így nagyon soknak hangzik szinte lehetetlennek. Szerencsére senki nem várta el „minden idők legrosszabb kitchen staffjától”, hogy ennek a kihívásnak megpróbáljon megfelelni, így profikra bízták a dolgot, komplett rendezvényszervező céggel intéztek mindent. Nekünk csak segítenünk kellett a kb. 40 ember emberből álló stábnak. Valójában annyira nem is voltak profik, hiába volt vagy 7 magenta színű pólóba öltözött managerük, nem látták át a helyzetet.

Az egyik manager mammer kukázik:d

Pénteken volt az ünnepség nyitóestje, természetesen shabbatkor, amikor amúgyis minden olyan könnyen megy. Reggel Mila bejelentette, hogy a következő két napban szünet nélkül dolgozunk, és a reggel hattól délután háromig tartó shiftet eltörölte úgyis, és ha nem tesszük oda magunkat a hétvégén, eltörli a másikat is. Ez persze senkit nem motivált igazából, mert nem is értettük, miért törölte el a shiftet, hiszen az utolsó figyelmeztető meeting után mindig korábban végeztünk, nem csúsztunk el. Na mindegy. Pénteki nap minden különleges nehézség nélkül lement, sőt, még jobban is jártunk, mert korábban volt a vacsora így korábban mehettünk haza. Azt, hogy a vendégek mit ettek, azt nem tudom, mert nem mi csináltuk nekik. Délután kezdtek el jönni az emberek. Nekem az volt a feladatom, hogy a különböző információs sátrakhoz gyümölcsöt szállítsak, illetve a hűtőládákat töltsem fel palackokkal és jéggel. Jó kis kocsikázós, hesselős melónak igérkezett, de nem az lett, mert folyton ezért, meg azért kellett rohannom. Mondjuk még így is jobb volt, mint a konyhában fülledni. Szóval pénteken nem történt semmi különös, összesen annyi, hogy szünet nélkül dolgozott mindenki. Szombaton azonban megjöttek a konyhai kisegítők is, és délelőttől estig ott volt minden vendég. Ebédre mindenki salátát, sonkát, kenyeret és teasüteményt kapott, ilyen svédasztalos megoldásban. Minden rendben volt, csak nem volt elég kaja, meg üdítő. De ki törődik a kajával, amikor ötven éves a tábor. Ebéd után mosogatnunk sem kellett, mert mindenki papírtányérból evett. Utána jött egy jó pár órás hesselés. Volt, aki fagyit osztott (pl. MISÁK), volt, aki golfkocsival tíz percenként leellenőrzött minden coolert (pl. én...), hátha elolvadt a jég (ami különben elolvadt), elfogyott a gyümölcs volt, aki csak lefeküdt a fűbe és nézelődött.

Hessssss

Misák, mint Bagaméri

Ugyanis nem tudtunk semmit csinálni. Vacsora mindenkinek a sátorban volt, campesnek vendégnek egyaránt, a menüt pedig a kisegítők (Peterson Party Service) készítették el. Igazi fesztivál hangulat volt amúgy a táborban, csak a sör hiányzott. Sütött a nap, szólt a zene, rengeteg ember, mindenki mászkált... Mindenki nagyon élvezte az édes semmittevést. Az ünnepi vacsora mindenféle grillezett hús hamburger, sült krumpli, hagymakarika, főtt kukorica, popcorn, vattacukor, perec, fánk volt. Minden külön pultoknál. A marhaszeletek persze szinte egyből elfogytak, a csirkék, csak mielőtt a gyerekek megérkeztek. De szerencsére nem a mi gondunk volt, elvégre ezért bérelték fel a profi céget. Ami nem fogyott el, az sem volt különösebben finom.

Több, mint 2500 ember

Michael a szakács, mondta, hogy csak a kajára 50.000 dollárt költött a tábor, ami olyan 7,5 millió forint. Rengeteg pénz ahhoz képes, hogy tényleg nem volt semmi különleges étel, és ami volt, az sem volt elég. Valaki sokat kereshetett rajta. A vendégek mondjuk fizettek a vendégségért, fejenként minimum száz dollárt, amiért kaptak egy téglát, amibe belevésték a család nevét. Meg elég sokan adakoztak, árultak Eisneres ruhákat, fényképeket, festményeket. Szóval a tábor sem járt azért rosszul. Állítólag az egész buli 300.000 dollárba került, ami körülbelül 45 millió forint. Mondjuk ebben elvileg benne van, az a tíz raklapnyi palackozott ásványvíz, amit megittak az emberek, a sátrak, az ünnepi pólók, amiket minden táborlakó kapott (kivéve a kitchen staffot), a vacsora utáni koncert és az esti tűzijáték is. Nem rossz.

Este nyolc körül már végeztünk, és mindenki nagyon jó hangulatban hagyta el a konyhát. A legjobb az egészben, hogy másnap Mila, a két év alatt először megdícsért minket, hogy milyen jók voltunk, mondta, hogy Louis is elégedett ezért a csütörtöki trip day-en, amikor Bostonba megyünk, mindenkinek ad tíz dollárt ebédelni, sőt jobbfajta buszt bérel nekünk. Ez azért érdekes, mert ez a két nap elég könnyű napnak számított, alig dolgoztunk valamit. Ha nem dolgozunk megdicsérnek, ha megfeszülünk, akkor is büntetnek. Érdekes. Mindenesetre jó kis hétvége volt, a konyhán mindenki jól érezte magát.

Képek

A képek megtekinthetők, amiket eddig csináltam a következő linken:

http://picasaweb.google.com/papp.zoltan5/Amerika2008

Gondoltam, hogy utólag beszúrom a meglévő postokba, és csak utána teszem közzé a linket, de nincs rá időm.

Helyzetjelentés

Semmi különlegesen extra sztorival nem tudunk szolgálni, de írni azért csak kell, így hát írunk.
Misák szemüvegében elengedett a csavar pár hete, így pillanatragasztóval fixalt azt, de egyik nap, amikor segített nekem a freezerben, a ragasztó elengedett, megkérte Mila-t, hogy engedje el a bunkig, mert anélkül nem lát. Erre Mila a kezébe vette a dolgokat és megpróbálta maga megragasztani, aminek az lett az eredménye, hogy a lencsét összeragasztózta a közepén, a csavar meg nem maradt a helyén. Még szerencse, hogy az orvosi szobán valamilyen anyaggal le tudták mosni a lencsét. Mondjuk jól sült el a dolog, mert Mila elküldte az egyik sofőrrel valahova, ahol kicserélték a csavart és fizetni sem kellett érte.

Vasárnap elmentek a gyerekek, így két napig "fellélegezhettünk", ami persze nem igaz, mert ma a vacsorával elég hamar végeztünk, de hogy el ne hagyjuk a konyhát kilenc óra előtt, így nagytakarítottunk. A bankett, ami tábor első felének az ünnepi vacsorája, amikor egész nap mindenki fél óra szünettel dolgozik a konyhán, nem sikerült túl rosszul. Mila is nagyon örült a végén, mert az ő fejét mossa folyton Louis. Mondta is neki, hogy ilyen rossz kitchen staff nem nagyon volt még, úgyhogy csináljon valamit. És hát mi mást tehetne Mila, mint, hogy eltörli a shifteket. Egyelőre nem tette meg, és valószínűleg ez nem is jelente megoldást, de hát nincs más eszköze. Louis azt is felajánlotta neki, hogy egy-két embert hazaküldhet, és ő biztosít új embereket.
Mila szerint, az ő tizenegy éve alatt, most volt a legjobb desszert. Persze az ő ötlete volt, és ezért két embert egész napra a hűtőbe rendelt (az amúgy remek staff tud nélkülözni egy ilyen napon két embert...), mert hogy a kiváló desszert két gombóc fagyi egy fél eper és némi mentalevél:). A menü hasonló volt a tavalyihoz, azzal a különbséggel, hogy idén a csirkébe barackot göngyölítettünk, a marhahúst pedig nem vágtuk fel mielőtt megsütöttük, ettől a külseje szénné égett a belseje meg véres maradt (igazi kosher kaja:). A kettő között pedig rágós maradt. De sebaj, legalább kész lett időben. A bankett témája Broadway show-k voltak, a dining hall hatalmas festett poszterekkel volt feldíszítve, a staff a témának megfelelő jelmezekbe öltözött.

Az idő idáig is gyorsan telt, de most még inkább repül. Alig több mint négy hét van a táborból, négy shabbat, négy duty, négy day off. Apropó shabbat. Idén az ünnepi esti snack-et, oneget, ami tízenegy óra után kezdődik és mindenféle gyümölcsöt, süteményt és finomságokat szolgálunk fel, is nekünk kell csinálni, mert a szakácsok lázadoztak. Így aki pénteken van duty-n, nem sokkal éjfél előtt végez. Mondjuk szombaton garantált neki a tíztől kezdődő shift, de hát ez elég sovány vígasz.

Még midig nem tudjuk, mikor szabadulunk, mert itt akarnak tartani 20-adika helyett, 25-éig, ami egyáltalán nem jogos és Lisa nem képes foglalkozni a dologgal. Így viszont nem tudunk lefoglalni semmilyen szállást, repjegyeket megvenni, minden drágább lesz. Jövő héten jön a következő trip day, amikor sokunk reménye szerint megint Bostonba megyünk.

American House-Party

A „hatalmas” Great Barrington lakóit a hírhedt The Bogies névre hallgató lokál látja el bulikkal és felel a folyamatos partyhangulatért. A Bogies szempontjából a hétnek 2 kitüntetett napja van. Első a csütörtök, ami a disco napja, ilyenkor a legújabb r’n’b-hiphop slágerekre, valamint a hiperkreatív, már-már Grandmaster Flash-i magasságokban keverő helyi dj elmebeteg remixeire rázhatja az arra tévedt ember. A buli éjjel 2-ig tart (ezt állítólag törvény szabályozza), ekkor a szó szoros értelmében „villanyoltás” van, másodpercek leforgása alatt kialszik minden fény, mintha csak az egész disco-t egyetlen plug működtette volna. Ezeken a napokon 3 ropogós dollárt szednek be a bulizni kívánóktól a bejáratnál. A második kitüntetett nap a szombat, ekkor nagyobb volumenű partyknak ad otthont a Bogies „világhírű előadók” fergeteges koncertjeinek formájában. Egyik alkalommal a méltán messzeföldön ismert és elismert Dj Corrupt scratchelte nekünk a lemezeket (egyébként Massachusets-ben állítólag tényleg akkora sztár, mint mondjuk Snoop Dogg világviszonylatban). Ezeken a szombatokon a beugró ára eléri a bűvös 2 számjegyes határt, a 10 dollárt.

Mint mindenhol Amerikában, a Bogies sem kivétel a 21 éves korhatár alól, amit bizony véresen komolyan vesznek (Petit 2 nappal a 21. szülinapja előtt nem engedték be…). Eleinte egymás különféle ID-jeit használgattuk a belépéshez (szerencsére a biztiboyok agytérfogata nem tette lehetővé, hogy a kép alapján azonosítsák az ID igazi gazdáját), de nem sokkal később rájöttünk, hogy ez felesleges, mert a Bogies hátsó balkonjának a kerítése egy jó 1.5m-es szakaszon hézagos, úgyhogy szépen óvatosan be lehet surranni az árnyékok mentén. Ennek a bejutási megoldásnak további érdeme, hogy kiküszöbölhető vele az „irtózatos összegű” belépődíj is. A csuklópecséteket szerencsére csak az esetek elhanyagolható százalékában ellenőrzik rajtaütésszerűen (olyankor viszont baj van…).

A múlt csütörtök minden ízében a kivételek estéje volt. Kemény hetünk volt, úgyhogy nagyon vágytunk már egy kis lazulós zenés-táncos bulira (még az se szegte kedvünk, hogy másnap reggel 6ra kellett menni dolgozni). El is indultunk 5-en (Judit, Laci/”Lasizo”, Gyula, Szabi és jómagam), hogy belevessük magunkat az éjszakába. A Bogies-ba menet még tettünk egy kis kitérőt ivós törzshelyünkre, a híd alá, ahol legurítottuk a Liquor Store-ban vásárolt söröket. A Bogies-ba való bejutás folyamata már rutinszerűen kezdődött; Judit és Szabi, a 21 év fölöttiek előlről, mi pedig Lacival és Gyulával hátulról támadtunk. Azon az estén a szokásosnál több időt vett igénybe a bejutás, mert a hely megkerülése közben eddig nem hallott hangokra lettünk figyelmesek. Csörömpöléseket és sikítozó lányhangokat szűrtünk ki a távolból, úgyhogy gondolkodás nélkül elindultunk a hangok irányába. Az utunkat némi gaz és csalántenger után egy szűk folyó keresztezte, aminek a túloldalán egy már rendesen beindult házibuli zajlott éppen. Oda is kiáltottunk, hogy mi folyik ott és elindult egy kis „beszélgetés” a már szintén erősen spicces túlpartiakkal, aminek az lett volna a lényege számunkra, hogy hogyan juthatunk hozzájuk át a folyón úszás nélkül. Sajnos végül nem sikerült rövid időn belül végrehajtható megoldást találni a problémára, mert a folyón csak annak megkerülésével juthattunk volna át, amihez a táborból pont ellenkező irányba kellett volna menni, mint a Bogies, ráadásul nem is keveset…

Az egyértelmű kézenfekvő megoldás ekkor még nem jutott eszünkbe, úgyhogy egy időre jegeltük a témát és elindultunk vissza eredeti célállomásunk felé, a Bogies-ba. A bejutás rutinszerűen történt, Judit és Szabi már vártak minket az erkélyen, de sajnos aggasztó hírekkel. A disco szinte kongott az ürességtől, ráadásul azt a kevés embert is, aki bent volt, a biztiboyok állandóan baszogatták, hogy mutassák az ID-t. Lacival és Gyulával azért bementünk szétnézni a belső termekbe, de a helyzet valóban siralmas volt, az aránylag normális zene ellenére sehol egy ember. Ekkor fordult meg újra a fejünkben, hogy valahogy mindenképpen el kéne jutni abba a házibuliba. A helyzet totális bizonytalansága miatt Judit és Szabi azt mondták, hogy még maradnak egy kicsit, hátha beindul a party, viszont ha tényleg bejutunk a házibuliba, hívjuk őket és utánunk jönnek. Mihelyt ezt megbeszéltük, hirtelen két biztiboy jelent meg az erkélyajtónál, de mielőtt akármit is léphettünk volna, elindultak felénk és már skandálták is a jól betanult „May I have your IDs” szöveget. Előálltunk egy szánalmas kamuval, amit inkább nem írok le, mindenkinek a fantáziájára bízom…, lényeg, hogy a helyzet egyértelmű volt és elkezdtünk lélekben felkészülni, hogy alaposan kidekorálják a pofánkat. Az egyik biztiboy egyszer csak a kezét nyújtotta felém. Elkezdtem gondolkodni, melyik testrészemet védjem a kezemmel, de végül csak álltam ott lefagyva összeszorított fogakkal. 1 perces feszültséggel teli néma csönd következett. Ekkor az egyik biztiboy abszolút barátságosan, sőt, együttérzően megszólalt, hogy: Sorry guys, but without ID, you have to leave now…sorry. Ezután mindegyik kezet fogott velünk és még egy „sorry” következett. Nem is gondolkodtunk azon, hogy mi a franc volt ez az előbbi jelenet és hogy miért nem kaptunk 1-2 sallert is, ahogy a szokás diktálta volna, csak odáztunk kifelé halál kussban (de kíséret nélkül(!)).

A Bogies idő előtti elhagyásával azonnal életbe is lépett a B-terv. Kiszámoltuk, hogy olyan 6 kilométert kellett volna gyalogolni, ha a hely valóban ott volt, ahol gondoltuk. Ekkor jutott eszünkbe, hogy Zolka, a driver, aki aznap este shuttle-on volt, kb azidő tájt végzett. Gyorsan fel is hívtuk és mákunk volt, mert épp visszafelé jött Pittsfieldből. Mondta, hogy kb fél óra múlva ér vissza Great Barringtonba, úgyhogy megbeszéltük, hogy felszed minket az Eisner előtt. Így is történt, ezután meg már gyerekjáték volt megtalálni a házat és kb 5 perc autózás után már be is gördültünk a célállomásra a méretes, tekintélyt parancsoló Ford minivan-nel. Előtte direkt letoltuk az ablakokat és belőttük max hangerőre a zenét, úgyhogy egész amerikaiasra sikeredett a belépőnk, már csak egy kis pulzáló neonfény hiányzott alulról J.

Jó sokan voltak, már a kertben is találkoztunk vagy 10-15 emberrel. Mindenki nagyon barátságos volt, és mint új emberek, rögtön az érdeklődés középpontjába kerültünk. Egyedül Zolka nem mert a saját nevén bemutatkozni, végül csak ennyit mondott: Ööö…Hi…I’m Justin…Justin from…Slovakia… Kis idő elteltével a házigazdát is előkerítették, aki lelkesen körbevezetett minket a rezidenciájában. A kert jó nagy volt, jobbról egy tó határolta, amit látszólag ki is használtak, mert a parton volt jópár ruhadarab és kocsikerék designos úszógumik is. A tóparttól nem messze tűz égett, körülötte üvegek voltak szétdobálva. A ház oldalát telezsúfolták cuccokkal, crossmotortól kezdve motorcsónak, grillsütő, jégautomata, horgászbot és még mindenféle oda nem illő tárgy is sorakozott egymás mellett. A házba belépve rögtön a nappaliba érkeztünk (ami amerikai módra természetesen egybe volt nyitva a konyhával), amelyben többek között volt egy óriási plazma-tv bőrfotelekkel körülvéve, egy hosszúkás játékasztal zsetonkészlettel és kártyákkal (hasonló, mint a kaszinókban) és olyan sound-system, hogy akármelyik multiplex mozit lealázza (a házigazda (Brian) természetesen rögtön be is mutatta, mit tudnak a hangfalai..).Érdekesség, hogy a srácnak óriási dvd és zene cd gyűjteménye volt, amelyből jópárat meg is mutogatott, és egyetlen másolt darab nem volt köztük, egytől egyig eredeti volt mindegyik. A konyha részben a hűtő dugig volt piákkal mellette egy hosszú pulton ki is volt készítve kb 6-7 féle rövid, amiből koktélokat kevertek. A társaság tagjai már erősen meg voltak borulva, úgyhogy Brian gyorsan kevert nekünk valami löttyöt, hogy megüssük a szintet. Az akció jobban sikerült, mint gondoltuk, mert Brian keze ügyébe nagy hirtelenjében csak 3 decis poharak kerültek, amikből nem sajnálta a piát és rendesen csurig nyomta őket whiskyvel meg kólával (olyan 2/3 – 1/3 arányban, de nem a kóla javára… + valószínűleg valami borféle dolog is kerülhetett bele az íze alapján, bár ebben nem voltunk biztosak…). A koktél korrektül megtette a hatását, úgyhogy mire Brian az összes helységet feltárta előttünk, már mi sem egyenesen mentünk… A falak egyébként tele voltak Scarface-es poszterekkel végig a házban, az különösen tetszett. Visszaérve a kertbe elkezdtünk szocializálódni a többi vendéggel is. Hamarosan kiderült, hogy a legtöbben egy kolumbiai társaság tagjai voltak, de jópáran hivatkoztak arra is, hogy egy bizonyos Mikey nevű arc haverjai (ilyen nevű emberrel egyébként nem találkoztunk a partiban…). Voltak továbbá még szép számmal floridaiak is Orlandóból meg Miamiból, a kedvencem az egyik miami-i csajszi volt (Michelle), akinek beadtuk, hogy Magyarország (természetesen előttünk sosem hallott még ilyen nevű országról) Közép-Európa legfejlettebb és leggazdagabb országa, ahol 14 éves kortól lehet vezetni és inni, valamint, hogy legális a kokainfogyasztás. Az elsőtől az utolsó szóig mindent elhitt és hihetetlenül belelkesedett, rögtön meg is kérdezte, hogy hogyan lehet hozzánk repülővel eljutni, mert hogy ezek után mindig nálunk akar majd nyaralni...aranyos volt J.

A kertben egyesek valami furcsa játékkal játszottak, aminek a lényege, hogy le volt szúrva egymással szemben (úgy 8-10m-re) két-két rúd, amelyek közé köteleket feszítettek 3 szinten és a túloldalról rá kellett hajítani egy másik kötelet, aminek a 2 végén fagolyók voltak, így rá tudott csavarodni. Persze a játék menete ennél bonyolultabb volt, el is magyarázták alaposan, amire egyikünk sem emlékszik, csak arra, hogy megpróbáltuk a hajigálást és az összes kötelet felcsesztük egy fára, ahonnan aztán senki nem tudta őket leszedni…

Visszamentünk a házba, ahol éppen akkor ért véget egy pókerparti, úgyhogy a következő körbe be is szálltunk. Meglepetésünkre a játék nagyon profin zajlott, zsetonokkal, „gigászi” tétpárbajokkal, blöffökkel és beszólásokkal, mindeközben többnyire mindenki halál kussban koncentrált (persze közben vedelték is rendesen a whiskyt), csak úgy harapni lehetett a feszültséget a levegőben, tisztára, mint egy filmben.

Miután elfogytak a zsetonjaink (kicsit érzékletesebben: kiestünk…, mert ezek keményen tolták ám az ipart…), újra kimentünk a kertbe spanolni az amcsikkal. A kolumbiaiak egyébként tipikusan ezt a fehér atléta aranylánccal + farmer stílust adták, némelyiknek csíkok is voltak nyírva a hajába, olyan MC Hammer módra. Csajoknál a szerelés kb ugyanez, csak nőiben (egyébként nagyon-nagyon jól néztek ki…).

Először úgy gondoltuk, hogy „ottalszunk” (hely lett volna bőven) és másnap reggel onnan megyünk dolgozni, de a parti (és mi is…) olyan 3 felé már eléggé kezdett megfáradni + Gyula egyre sűrűbben rohant észvesztve a klotyóra, úgyhogy végül a hazatérés mellett döntöttünk. Mielőtt elmentünk, megadták a telszámukat meg mi is a miénket és mondták, hogy szólnak, ha lesz a következő buli. Fél 4 tájban értünk vissza a táborba és nem is tudom miért, de a bunk helyett ösztönösen a konyha felé vettük az utunkat. A fagyasztót szerencsére nyitva hagyták (mármint nem volt kulcsra zárva), úgyhogy a behatolás könnyen ment. Első körben nyúltunk is pár üdítőt, amit gyorsan bedöntöttünk és éppen mentünk volna vissza egy kis kajáért, amikor hirtelen észrevettük, hogy egy golfkocsi fénye világít be minket és „halálos iramban” közeledik az egyik security gazebo-s srác. A találkozás elkerülhetetlen volt, de végül nem volt semmi para, azt mondtuk, hogy Bogies-ból jövünk és épp a bunk-ba tartunk. Először kicsit csúnyán nézett (mert már erősen hajnalodott és elvileg fél 12-re mindenkinek vissza kell vonulnia a bunkjába), de elvicceltük a dolgot és mindenki ment a maga útján tovább. Itt követtük el a következő baromságot…, mihelyt eltűnt a golfkocsi a fák között, 180fokos fordulatot vettünk és elindultunk vissza a konyhába. A szerencse azonban nem tartott sokáig, pár méter után újabb golfkocsi közeledett a másik oldalról, de ezúttal már 2-en ültek benne. A pánik irtózatos sprintet váltott ki belőlünk és meg sem álltunk a bunkig, azonban a golfkocsi is észrevehetett valamit, mert jött a nyomunkban és csak egyre közeledett. Gyula hatalmas robajjal bevágta magát a bunkba, mi meg Lacival beugrottunk a bunk mellett álló loundry-s metal container mögötti susnyásba. A golfkocsi másodpercekkel később meg is érkezett és a benne ülők elkezdték zseblámpával végigvizsgálni a bunk környékét és a bunkot is. Először azt hittük, hogy Gyula lebukott, de végül nélküle jöttek ki és még vagy 5 percig kutakodtak utána a gazban. A metal container mögötti részt szerencsére kihagyták, úgyhogy megmenekültünk, de nem sokon múlott a dolog… Mire végül „nyugovóra tértünk”, már lehetett vagy 4 óra, velünk viszont még mindig forgott a világ…

Gyulának meg nekem egyébként mákunk volt, mert neki másnap csak 8-9 körül kezdődött a meló (maintenance…), nekem meg shiftem volt és 10kor kezdtem, ellenben viszont Lacinak be kellett tolnia a képét dolgozni reggel 6ra… (ez egy külön szép kis történet, amiben szintén van minden finomság, de ezt majd talán már egy másik postban… J)

Egy hosszú nap

Reggel 5:25-kor keltem, lefutottam a napi adagomat, megfürödtem, fogat mostam, majd mentem dolgozni, hatra. Hétkor érkezett az első szállítmány, addig uborkát pucoltam majd leltárt készítettem a fagyasztóban. A tejes ember jött, nem hozott különösebben sok dolgot, összesen 50 láda tejet és kakaót, meg 60 bödön joghurtot. Miután elpakoltam, Mila elküldött reggelizni (nem sokkal 8 óra után, ilyen korán ki tud enni??:), ugyanis el kellett kísérnem Springfieldbe. Minden évben kap a tábor az államtól egy csomó szárazkaját támogatásként, amit ott lehet átvenni. Mint megtudtam ez nem teljesen ingyen van, de összesen kb. a húsz százalékát kell kifizetni. Tavaly három kisteherautónyi támogatást kaptunk, de az annyira sok volt, hogy peanut butterből még mindig annyi van, hogy jövőre is elég lesz.
Még előző nap úgy volt, hogy nem én megyek Milaval, mert akkor nem lesz, aki a szállítmányokat átveszi, de végül sikerül meggyőznöm, hogy Peti is meg tudja csinálni, így én mehettem.

Fél kilenc körül megérkezett Louis, aki elvitt minket egy közeli autóbérlőbe, ahol átvetük a kisteherautónkat (akkora, mint amivel kötöztetni szoktak). Kérdeztem Milat, hogy van-e erre jogosítványa, mire egy nagy mosolyt megeresztve közölte, hogy nincs. Louis-al is vicces volt utazni, mutogatta a zenéket, amiket szeret, Jackson 5, Metallica, Kiss. A Kiss kapcsán megemlítette, hogy amikor fiatal volt, dolgozott egyszer egy Kiss koncerten, ahol a színpad mögött, ha akarta volna, egy csaj "adott volna neki egy blow job-ot". Amint ezt kimondta hátranézett és rám mutatott, mire én mondtam nevetve, hogy nem is értem miről beszélnek:D Egyébként meg minden zenére elkezdett táncolni a kocsiban és egy számot sem hagyott, hogy végigmenjen.

A körülbelül másfélórás úton Spriengfield felé, majdnem elaludtam, mert Mila nem az a szószátyár alkat. Én kérdezgettem mindenről, ő mindenre válaszolt, de nem volt valami izgalmas beszélgetés. Azért mégsem akartam munkaidőben aludni, így nem tettem, de elég koki lettem. Útközben az autópályát is használtuk, ami itt úgy működik, hogy az ember, ahol felhajt rá, kap egy jegyet, és ahol kihajt, a jegyet leadja és kifizeti, amennyit kell. Csakhogy Mila elfelejtett magával casht hozni, bankkártyával meg nem lehetett fizetni. De nem kapott büntetést csak egy csekket.

Mikor odaértünk, fél óra múlva és három irodát megjárva végre megtudtuk, hogy hol lehet átvenni a cuccunkat. Egyébként ez a hely egy hatalmas raktártelep, ahol vannak ahol rengeteg kamion van. Mila szépen odaparkolt az egyik ajtóhoz, ahol bepakoljuk a cuccokat. Csakhogy a mi teherautónk kicsit alacsonyabb volt, mint az ajtó, ahonnan emelték be a raklapnyi kaját, így félő volt, hogy kézzel kell mindent bepakolnunk. Szerencsére kifogtunk egy szakit, aki a villás-emelőkocsival úgy autókázott, mintha valami motor cross versenyen lett volna. Először berakott egy raklapot, majd a másikkal benyomta az előzőt. Mindezt egy golfkocsi méretű járművel. Sajnos a kocsink nem volt elég mély, így egy raklapnyi cuccot kézzel kellett bepakolnunk.

Visszafele úton majdnem felforrt a hűtővizünk, mert egy kicsit túl volt terhelve a kocsi és hosszan emelkedőn mentünk. Mila szerencsére tudta mit kell tenni, letekertük az ablakokat és bekapcsolta a fűtést. Pár percen belül a motor hőmérséklete visszaállt a normális szint közelébe. Az autópálya bejáratánál egy ötven év körüli fickó olyan poént sütött el, miközben nyomtatta nekünk a jegyet, hogy már csak 160 nap van halloweenig, úgyhogy van időnk a jelmezt beszerezni (????????????). Az autópályáról letérve megint nem tudtunk fizetni, de a nő, aki kérte a pénzt olyan mérges lett, amiért nem volt nálunk három dollár, hogy mondta, hogy majd ő kifizeti, csak menjünk onnan.

Visszaérve a campbe épp megjött egy hatalmas szállítmány. Pedig pont örültem neki, hogy már biztos minden szállítmány megjött és a többiek el is pakolták, nekem csak a támogatással kell foglalkoznom. A szállítmány tényleg nagy volt, egyedül voltam, mindent össze-vissza pakoltak úgy, hogy a raktárban és a hűtőben nem is lehetett közlekedni, sőt a freezer is fullos lett. Mikor átvettem mindent, mentem segíteni Milanak. Idén a régi konyhában tároljuk a sok kaját, mert a régi konyha hűtőjét, mint megtudtam, eladták (olyan, mintha egy kisebb házat adnának el, és el is vinnék). Bepakoltunk mindent, majd mentünk ebédelni.

Ebéd után mentem volna a másfél órás szünetemet élvezni olyan fél három magasságában, amikor megjött a kenyérszállítmány hat oszlop kenyérrel. Mivel Mila nem volt sehol, átvettem azt is, de a hűtőbe esélytelen volt berakni. Gondoltam, ha otthagyom a konyha közepén, akkor mikor az esti shift kezdődik nem lesz elég helyünk (sosincs), így elkezdtem elpakolni a hűtőből, hogy be tudjam rakni a kenyeret. Mikor ezzel végeztem, rájöttem, hogy a raktárban sem lehet mozdulni, és biztos kell valami a vacsorához, így azt is elkezdtem elpakolni, mert nem akartam, hogy megint elkéssen a kaja, Louis amúgy sem kedvel minket, és teljesen hülyének tart. Csakhogy ez elvette az egész szünetemet. Nem akartam kikérni Milatól ezt az extra breaket, mert akkor kevesen lettek volna a vacsorához, és így is sok mindent kérek tőle, minden héten átírja miattam a kiírást, össze-vissza cserélgetem a shiftjeimet, dolgozik azon, hogy előbb elmehessünk a táborból. Így viszont 16 órát dolgoztam szünet nélkül (igaz ebből kb. három óra kocsikázás volt, de mivel uncsi volt az is fárasztott), és a nap végére teljesen hulla voltam, nem tudtam magammal mit kezdeni a konyhán.

Az biztos, hogy ilyen nem leszek többet önfeláldozó, mert nagyon sokat kivesz belőlem. Sőt így is nagyon sanszos, hogy Mila eltörli a shifteket, mindenki hattól egész nap fog dolgozni (esetleg 10 naponta lesz a szabadnap is, nem hetente), hiába dolgozok én annyit, amennyit tudok, másokat úgysem érdekel.

Peanut butter és egyéb finomságok

Egyik nap, amikor szintén káosz volt a konyhán, senki nem volt a helyén, Louis vitte ki a kancsókat a hűtőből (köszönhetően a supervisorok hozzáértésének), az egyik peanut butter stationnél nem volt senki és a gyerekek nekiállta kiszolgálni magukat. Gondoltam kevesebbet kell takarítani, ha odaállok, úgyhogy feláldoztam magam. A sor kígyózott, mindenki tülekedett, túrták a kis lekváros dobozokat, hogy mindenki a kedvencét kapja (ami persze mindeninek mindig mindenből ugyanaz, így folyton, elég hamar elfogy). Megküzdöttem egy gyerekkel, hogy adja oda a fagyiskanalat, és akkor segítek. Csakhogy a fagyiskanál nem a legalkalmasabb eme finomság adagolására, ugyanis a mogyoróvaj rettentően ragad (ez az egyik azok közül a dolgok közül, amivel még az ipari mosogatógép sem tud megküzdeni). Amíg kemény az anyag, addig lehet fagyiskanalat használni, de ha olvadt, akkor csak a tizedik gombnyomásra ereszkedik ki a kehelyből a ragacs. Nekem olvadt volt, ezért elég nehéz volt osztani. Közben mindenki lökdösődött, kis gyerekkezek nyúltak ki a karom alatt, mindenütt kenyeret és lekvárt matatva. Folyton be kellett rohangálnom, mert elfogyott a kenyér, a massza, a lekvár... Ilyenkor a gyerekek csaknem sírva kérdezték, hogy lesz-e még. Amikor visszaértem a pogózás mindig eldurvult. Aki nem kenyérrel akarja enni (magában, vagy a húshoz???) annak szoktunk adni papírtányért, de abból is kifogytam,így jött a tenyérbe adagolás. Volt, aki az almájára kérte, kb. fél percbe tellett, amíg sikerült rászenvednem egy gombócot (ami a konyhán egy ilyen feladatra nagyon sok), erre mosolyogva kér rá még egyet, ami elsőre lehetetlen feladatnak tűnt, mert olyan, mint ha két ragadós diót akarna rátenni az ember egy kisebb méretű almára. Valahogy sikerült teljesítenem a kérést anélkül, hogy bármit összekentem volna. De volt olyan is, amikor a gyerek annyira ferdén tartotta a kenyeret, hogy a masszagombóc legurult a kenyeréről és nekiütközött a mellkasának. Olyan lett a pólója, mondtam neki, hogy nagyon sajnálom, de ő csak legyintett, mosolygott és megköszönte, hogy adtam neki.

Müzli-adagolóhoz annyit fűznék hozzá, hogy miután láttam, hogy nem tudják a helyes irányt eltalálni a tekerésnél, a doboz tetejére ragasztottam egy nagy nyilat, de ez sem segített. A legjobb, az egészben, hogy mindenki folyton a tál mellé önti ki a müzlit és az egész asztal tiszta müzli, a földön mindenki azon tapos. Valójában nem is müzliről beszélünk, hanem gabonapehelyről.

A délutáni snack (uzsonna) is vicces szokott lenni, ma pont én osztottam a fagyit. Kétféle fagyi volt, jégkrémszendvics, ami mindenkinek a kedvence és popsicle, ami két színes rúd, olyan ízzel, mintha egy pohár rosszabbfajta gyümölcsdzsúszt (mindenféle gyümölcstartalom nélkül) lefagyasztottak volna. A szendvicsek hamar elfogytak, ezért a rafináltabb gyerekek próbáltak fűzni, hogy hozzak még a konyhából. Mikor mindenkiben tudatosult, hogy nincs és nem is lesz több, elkezdték a zöld színű popsicle-t preferálni, azért ment a harc, három-négy gyerek lógott bele a fagyishűtőbe egymást lökdösve. Miután az is elfogyott, már nem nagyon akartak mást enni. Volt, aki elvette a pirosat, fél perc múlva meg visszadobta. Volt, aki beleharapott és hajította a kukába. Volt egy gyerek, aki nem akarta elhinni, hogy nincs több szendvics és vagy öt percig túrta a jégkrémet, hiába mondtam neki, hogy már húszan áttúrták és biztos, hogy nincs. Mondtam neki, hogy be kell csuknom, különben az összes fagyi elolvad, de nem engedte. Mikor sikerült becsuknom, elkezdte feszegetni, hogy újra belemászhasson. Jött egy gyerekfelügyelő, de ő sem tudta leállítani Spencer-t. Mikor látta, hogy erővel nem fogja tudni kinyitni, mondta a kis pajtásának, aki nagyban falta a jégkrémet, hogy kérjen még egyet, és akkor kinyitom neki. Én persze mondtam, hogy csak akkor, ha Spencer odébb áll. Mindez egy 8-10 éves kisfiú volt...

Amúgy ilyen helyzetekben a kisebb gyerekeknek, lányoknak, gyengéknek esélyük sincs a jó dolgokhoz hozzájutni, mert a nagyobbat, erősebbek félrelökik őket. Farkastörvények uralkodnak.

Peanut butter + műzli kontra hülye amerikai gyerekek

Ezek a gyerekek irdatlan mennyiséget képesek betolni a „peanut-butter” (=mogyoróvaj) nevezetű ocsmányságból, ezt személyesen tapasztaltam. Többször voltam mogyoróvaj-osztogató ebéd közben, ami abból állt, hogy a kezembe nyomtak egy fagyiskanalat és egy vájlingot ebből a nutella keménységű, egyszerre sós és édes ízű borzalomból, ami világosbarna színe és állaga alapján leginkább egy nagy vödör szarra hasonlított (szendvicsben gyümölcslekvárral vegyítve egyébként még aránylag tűrhető ízvilágba hozható). Szóval csak álltam vigyorogva a kanállal és a vödörrel a kezemben, és néztem, amint a gyerekek egymást fellökve és taposva özönlöttek ezért az ótvar pépért. Szerencsére a kenyér hamar elfogyott, de egyes elvetemülteket még ez sem riasztott vissza, akadtak olyanok, akik a tenyerükbe kérték a mogyoróvajat, de jött olyan gyerek is, aki az almájára és a narancsára kenette velem…

A másik komoly akadályt a rendkívüli bonyolultságú műzliadagoló használata okozta nekik. A „gépen” derékmagasságban hatalmas fekete gomb áll, amelyen nyíl jelzi a tekerési irányt, ezzel a trükkel lehet a tárolórészből a műzlit az adagolócsőbe juttatni. Ha sikerült az előző művelet, az alján „push here” felirattal ellátott műanyaglebeny lenyomásával a műzli a tányérba juttatható. Felmérésem eredményei alapján a gyerekek közel 80%-a már az első lépésnél elvérzett, vadul tekerték a jelölt iránnyal ellentétesen a gombot, majd miután nem értek el semmi eredményt, gyorsítottak a tekerés tempóján, hátha az segít. Azon keveseknek, akik az első lépést sikeresen abszolválták, következett a második menet, vagyis a „push here” gomb azonosítása és lenyomása. Itt már reménykedtem, hogy nem kell segíteni nekik, de sajnos nem így történt. Az idáig eljutott gyerekek 3 csoportra oszlottak. Az első csoport tagjai feladták a küzdelmet és könnyeikkel küzködve idegesen elrohantak, az ezeknél egy fokkal okosabbak segítséget kértek tőlem és kaptak műzlit, a harmadik csoportba tartozók pedig szintén önállóan próbálták a problémát megoldani. Ők kiszúrták, hogy a műzli a gép tetején egy dobozban van tárolva. Hosszas gondolkozás arra is rájöttek, hogy a doboz teteje leemeléssel eltávolítható, így végül hozzáfértek a műzlihez és kézzel markoltak maguknak belőle. Úgy vélem, még ők voltak a legéletrevalóbb egyedek a társaságból.

(Persze azért többnyire szoktam nekik magamtól is segíteni, ezen alkalommal csak az IQ felmérés kedvéért nem aktivizáltam magam…)

Shabbat Shalom

Mivel mi a konyhán dolgozunk és a többiektől külön kajálunk (=órákkal később…), ezért sokáig ez a Shabbat Shalom nevű „cucc” csak annyit jelentett a számomra, hogy minden pénteken tilos volt kimenni a táborból d.u. 5-től, illetve kb dupla annyi meló volt péntek estétől szombat estig. Egyszóval nem nagyon rajongtam érte és akkor még finoman fejeztem ki magam (félreértés ne essék, most se szeretem, de mostmár kicsit félek is tőle J).

Aztán egyik nap kaptam egy olyan shiftet, hogy reggel 6-tól d.u. 3-ig tartott a műszakom, így esélyem nyílt rendes időben a többiekkel vacsizni a „hatalmas” dining-hallban. Naiv módon, semmi „rosszat” nem sejtve beültem a tömeg közepébe a 2 maintenance-essel (Szabi és Gyula) és egy másik kitchen-es sorstársammal (Tomi) (akinek eddig szintén nem volt része ebben a „szertartásban”), remélve, hogy végre valami normálisat ehetek, ugyanis ezek a hájas amcsi gyerekek mindent felzabálnak előlünk és nekünk szinte sose marad semmi jó.

Az étkezés folyamatát közös éneklés előzte meg, amihez szöveget is adtak, de nem tudtuk elolvasni, mert héberül volt. Mindegy, gondoltam lezavarják azt az egy számot aztán végre ehetünk. Nem így történt, a harmadik dalnál már kezdtük is magunkat kényelmetlenül érezni, mert egyre többen szúrták ki, hogy csak ülünk és kussolunk. Az éneklés végére már kezdtünk fellélegezni, hogy végre bonthatjuk a kajákat, de még mindig nem ez a lépés következett. A villanyokat egyszer csak leoltották, de nem ám egyiket a másik után, hanem olyan áramszünet-effektus szerűen. Ezek után gyertyákat gyújtottunk, majd hirtelen kb 2cl-es műanyagpoharak jelentek meg előttünk, amelyeknek vérvörös lötty úszkált az alján. Ránézésre gyógyszerespoharaknak tűntek, de mielőtt analizálhattuk volna a tartalmat már jött is a jel, hogy döntsük le. Ezután az események felgyorsultak és kicsúszott a kezünkből az irányítás. A jobboldali szomszédom (aki nem magyar volt, hanem izraeli és gondolom már ismerte a szertartás menetét) a fejem tetejére tette a kezét. Reflexből majdnem odaszóltam, hogy „What da fuck???”, de észrevettem, hogy a körülöttünk ülők is ezt csinálják: balkéz a baloldali szomszéd fejére, jobbkéz a jobboldali szomszéd fejére. Miután rászántuk magunkat a művelet végrehajtására, már el is kezdték skandálni a „varázsigét”, majd ennek végeztével kalácsok érkeztek, amelyekbe bele kellett markolni (egyszerre kb 6 embernek), a levegőbe emelni, majd szintén vezérjelre széttépni és a kezedben maradt falatot megenni. Ezután végre következett a kajálás.

Hát valahogy így zajott ez a kis „Voodoo-szertartás”. Lehet, hogy egynémely lépést felcseréltem a folyamat leírása alatt, mert nem most történt a dolog (azóta, ha shiftünk vagy day-off van, péntekenként nem a táborban vacsorázunk…), de igyekeztem a lehető legpontosabban vázolni a történteket.

In "heaven"

budapestcowboys.blogspot.com

In hell

A konyhán elég sok dolog nem úgy megy, mint tavaly. Egyrészt a tavalyi huszonhat főhöz képest most összesen vagyunk huszonhárman. Tavaly huszan voltunk a négermunkára, négy szakács, egy headshef, aki koordinálta a dolgokat és egy Mila, aki mindennek a feje. Idén tizenheten vagyunk csicskások, a szakácsok most is négyen vannak, az egy headshef helyett van két supervisor és Mila örök.

A mostani mindenesek közül öt lány olyan kicsi/vékony vagy mindkettő (négyen:) hogy nem érik el a warmer („fűtőszekrény”) felső polcán lévő tálakat, nem bírják el a mosatlannal teli dobozokat. Mondanom sem kell, hogy gyengeségükkel és a fiúk segítőkészségével vissza is élnek. Két supervisorunk közül Tatianaról már meséltem (jobban tudja hogy kell hesselni), a cseh Martina pedig Crane Lake (mi táborunk „testvértábora”) supervisora volt több évig.

Négy szakács közül Moshe illetve Michael az, akinek van tapasztalata, ők nem is csak szakácsok, hanem headshefek, utóbbi, Mila volt osztálytársa (és talán Martina barátja, bár ezt senki nem tudja) és szintén Crane Lake-ben nevelkedett. A másik két szakács közül Dov (amikor beszélünk róla csak szappannak vagy szapinak hívjuk /Dov~Dove/) nagyon hülye, angolul is alig tud valamint, és attól tartunk, egyszer bekattan és feldarabol valakit egy hentesbárddal. Shlomi meg nagyon beleszarós.

Tavaly az európai négerek közül négyen, szakácsok közül ketten voltak másodévesek, idén összesen négyen vagyunk (Aliona, én és Moshe valamint Tatiana, de ő nem sokat számít). Elvileg jött volna még két ember négernek, de az egyik kórházban fekszik Oroszországban (Edgar barátja), a másikról meg nem tud senki semmit, hogy hol van.

Mosogatásnál, ami a legnehezebb, legpörgősebb meló a konyhán, ez annyit jelent, hogy négy ember hiányzik (kéttő nem jelent meg és kettő igazolatlan /supervisor/), illetve egy csomó tapasztalat- és „erőhiány”. Mikor mondtam ezt Milanak, akkor annyit mondott, hogy a supervizoroknak is kell segíteniük a gyenge lányok meg majd megerősödnek. Ha így is lenne, akkor is kettővel kevesebben vagyunk, ami elég sokat számít. A supervisorok kb kétszer segítettek érdemben, a gyengék meg is erősödhetnek, de meg nem fognak nőni...

Volt már, hogy gond nélkül lement a mosogatás, de az első alkalommal, amikor kicsit több kocsi halmozódott fel, Louis fogta a kocsikat és betolta az üres kocsik helyére, úgy hogy tele voltak. Így később sokkal nehezebb szétválogatni a dolgokat illetve a mosogatás sem indulhat el, mert nincs mit elmosni. Bárhogy küzdöttünk az új rendszer ellen, Louis mondta, hogy ez így okos és biztonságos. Mikor megkérdeztem tőle, hogy mi van a két hiányzó emberrel, azt mondta, hogy ugyanannyian vagyunk mint tavaly. Még Mila sem szólt semmit, pedig ő is pontosan tudta, hogy az új rendszer legalább húsz perccel hosszabb mosogatási időt jelent, ami másfél órás szünet esetén nem elenyésző. Most minden étkezés alkalmával ketten hárman mindig beállnak segíteni nekünk kintre, különben csak két ember jutna erre (tavaly minimum öt). Szerencsére a benti mosogatógép körüli munkákat az idei konyhások közül többen tudják jól csinálni, mint a tavaly. Volt olyan, hogy annyira kevesen voltunk, hogy a bucketokat (ezekbe a dobozokba teszik a szennyes edényeket) Mila és a felesége mosták el. Mint, már mondtam a supervisorok is inkább a másnapi tennivalókat készítik elő, mert az kicsit kényelmesebb.

Martina eleinte segített, kedves volt, de mostanra már ő is felnőtt a főnök feladathoz és csak a parancsokat osztja. Mindezt úgy, hogy ő még nem látja át az itteni rendszert, általában Tatianával ellentétes utasításokat ad. Ráadásul a supervizorok is shiftekben dolgoznak, így tényleg elég kevesen vagyunk reggelinél és vacsoránál.

Egyik nap Moshe leforrázta az egyik lábát ezért egy hétig nem dolgozott, most is csak ülve. Persze csak akkor jár mankóval, amikor kontrollra megy, illetve amikor Louis vagy Mila a közelben van. Egyik amerikai srác beállt egy napra helyette segíteni. Tegnap pedig Louis szakácskodott, mivel előző nap elkéstünk a vacsorával és gondolom Mila mondta neki, hogy Moshe nem tudott segíteni, ezért történ. Az egyik day campes lány is mondta, hogy minden este segít a mosogatásban, mert unatkozik. Egyébként is szociálismunkás akar lenni.

Még a tábor elején írtam, hogy csodálkoznék, ha Tatiana miatt nem lennének gubancok. Még csak egy hete vannak itt a gyerekek, de már több gubanc volt, mint tavaly. Volt, hogy egyedül kellett kivinnem egy warmert és szétosztanom a kaját (ez a mosogatás mellett a másik legnehezebb feladat), mert Tatiana elküldte az embereket más melóra. Sőt, ha én nem viszem ki talán nem is viszi ki senki. Volt, hogy ebédre sonkákat kellett göngyölíteni és Tatiana későn osztotta ki ezt a feladatot ezért az ebéd kezdeténél még vagy a fél társaságnak nem volt készen a kaja. Közben kiderült, hogy nincs is elég felszeletelve, így volt olyan asztal, ami csak húsz perc késéssel kapta meg a sonkát, ami a szendvics fő feltétje lett volna. Attól tartok, hogy még egy-két ilyen és Mila eltörli a shifteket, ahogy megtette azt két éve is. Amúgy Mila sem olyan, mint tavaly. Mindig rosszkedve van, nem rendel eleget mindenből, pedig a leltározást mindig megcsináltatja velem.

Én is hibáztam már egyet, mondjuk szerintem nem én rontottam el. Ugyanis egyik hússzállítmánynál egy olyan dolog mellé is tettem pipát állítólag, ami nem jött meg. Ez így elég nagy hiba lenne a részemről, de valójában oda volt írva, hogy annak nem is kellett érkeznie, mert a szállítónak nem volt raktáron. A pipákat csak magamnak teszem oda, hogy tudjam, mit ellenőriztem már le. Van, amikor pontot rakok... És Milanak sem tudom mindig mondani, hogy mi nem jött meg, mert nincs mindig ott, ezért általában csak leteszem az asztalára. Végül Milanak el kellett mennie, hogy maga vegye meg a húst. Na mindegy eztán jobban figyelek.

A storage manager-es meló sem a legjobb. Naponta több szállítmány jön, általában akkor, amikor épp szünetem lenne, vagy leülnék enni, esetleg épp elpakoltam az előző szállítmányt. A legnagyobb gond, hogy tavaly Illyékkel jól elbeszélgettünk közben, küzdöttünk a superherokkal, baromkodunk, heszeltünk vagy ilyesmi, de most szinte mindig egyedül csinálom és így a freezer is hidegebb. Mivel Mila a szabályokat sem mondta el mindenkinek, és nem is kéri számon azok betartását (Tatiana is csak nekem mondja, hogy mutassam meg a többieknek a dolgokat, pedig ez lenne az ő feladat) így a hűtőben és raktárban sem győzöm rendezni a dolgokat. Persze mindenki minden dolgot rajtam kér számon, hogy hol van, nem találja, pedig minden fel van címkézve. Mila még otthon csinált egy makrós programot az excelbe, hogy mindig tudjuk, mink van, mit kell rendelni, de mivel, mindenki csak elhordja a dolgokat a raktárakból anélkül, hogy szólna, az egész semmit nem ér.

Már lehet látni, hogy az emberek kezdenek megkattanni a munkától, csapkodnak, ordibálnak, levernek dolgokat direkt, direkt lassan dolgoznak és nem figyelnek oda. Remélem, ez nem folytatódik, különben elég kemény hetek várnak még ránk.

Az olvasóknak úgy tűnhet, hogy én folyton panaszkodok (ez így is van...), de valójában teljesen jól érzem magam. Sok szempontból jobb ez az idei Amerika, mint a tavalyi. Mióta itt vagyok, a hétnek hat napján futok reggelente tizenkét percet, két nap kivételével, amióta itt vagyok minden nap trombitáltam majdnem egy órát (általában másfél órás szünetemből). Sokkal több emberrel beszélgettem, ismerkedtem meg, múlt heti day offomon egy házibuliban voltam, ahol csak amerikaiak voltam rajtam kívül. Szinte minden olyan volt, mint a filmekben. Ha minden igaz, ezen a héten is megyek egybe. Na de ezekről majd később, hiszen rövid postokat ígértem:).

Minden kedves olvasónak

A sok magyar miatt jelszavasítani fogjuk a blogot. Aki továbbra is szeretné olvasni, küldjön egy ímélt az alábbi címre (mindenki írja bele, hogy ki ő).

budapestcowboys2@gmail.com

Büdösödik a munka

In „heaven”

Az első 2 „bemelegítő” hét könnyeden telt, mivel csak a staffra kellett főzni. Hajtás szinte sohasem volt, max egyszer-kétszer kellett kicsit gyorsítani a tempón. Az esetek többségében a kiszolgálandó asztalok száma 10 körül volt, de legrosszabb esetben sem ment 17 fölé. Mivel nem volt sok munka, nem is kellett mindig mindenkinek a konyhában lennie, ezért „shiftekbe” osztottak minket. Minden nap voltak „day-off”-osok, akik aznap szabadnapot kaptak (ált. egyszerre 2-4 ember), délelőttösök és délutánosok. A délelőttösöknek a meló reggel 7-től d.u. 3-ig tartott, a délutánosoknak d.e. 11-től finish-ig (ált. 8-fél9). Naponta 2 break volt, reggeli után kb. fél 10-től 11-ig (attól függően, milyen gyorsan végeztünk a mosogatással és az ebéd előkészítésével), és egy délutáni hosszabb szünet, ami kb 2-fél3-tól fél6-6ig tartott.

Így, hogy 3 részletben dolgoztunk naponta, a munka egyáltalán nem volt megterhelő, sőt, sokszor Tatjana is csak pár perces alibi-feladatokat tudott adni, hogy mindenkit lefoglaljon. Meló mellett jutott időnk bőven dumálgatni és baromkodni is, valamint kajákat csórni a hűtőből és a store-roomból. Ilyenkor persze „elvileg ” ki kellett menni, mert a konyhában nem lehetett zabálni, de sokszor láttuk Milát (a konyhafőnök) is, hogy a kaják „csekkolása” közben tele van a szája és még akkor is rágcsál, amikor már masírozik visszafelé az irodájába…

A munka után általában a Staff Lounge-ban töltöttük az időnket, ami egy privát terem csak a staffosoknak, felszerelve egy barominagy TV-vel, fotelekkel, számítógépekkel, ping-pong asztallal és italautomatákkal. A közelben van a Bogies-nevű lokál is, ahol hetente egyszer hatalmas r’n’b – hiphop party van (ilyenkor 10 dolcsi belépőjegyet szednek), egyébként meg kocsmaként funkcionál. A 21 év korhatár itt is játszik, de szerencsére gyakran megfeledkeznek az ID-k elkéréséről. Egyszer már elvittek minket bowlingozni is, az is marhajó volt, valamint múlt héten Louis tanúbizonyságát tette „mérhetetlen jóindulatának” és befizetett minket egy mozira, ahol a The Incredible Hulk című Marvel-szarságot vagy a Get Smart című kretén titkosügynökös film - paródiát lehetett megnézni (utóbbi nagyon ütős).

In hell

Jún. 20-a környékén kezdtük először érezni, hogy „valami” elkezdődött. Louis Bordman több szempontból is bekeményített. A smoking gazebo, ami addig a társasági élet egyik központja volt, eredeti formájában megszűnt. A székeket eltűntették belőle és a bagósoknak fel kellett iratkozni egy „feketelistára”. Aki nincs a listán, nem tartózkodhat a gazebo-ban (kivétel kitchen staff J), különben „fired”, illetve a bagósok is csak a cigi elszívásának az idejére mehetnek be és max 3-an. Louis megfélemlítés gyanánt még azt nevetséges kamut is előadta, hogy ellenőrizni fogják az embereket a gazebo-ban. Néhány dolgot egyébként tényleg komolyan gondolt az öreg harcos, mert rendesen hullanak a fejek a szigorítások közzététele óta, szám szerint 3 embert már ki is vágtak az elmúlt másfél hétben.

A köv. heti schedule-ban mindenféle ocsmányságok jelentek meg, többek között: 6h-finish : Everybody jellegű beírások. A shiftek igencsak megritkultak, a napok többségén mindenki végig dolgozik, max. kétszer oszthatnak be 10-finish-ig, vagy 6-3-ig, illetve day-off-okat sem adnak minden nap. A dining hallba egyik napról a másikra bekerült még 60 asztal, így az ebédlő látványa egész pofás lett. A reggeli utáni szünet mostmár történelem, illetve a 3-4 órás délutáni break-et 1-1.5 órásra csökkentették.

A tegnapi nap volt az első igazán odabaszós, cirka 1500 szendvicset dobtunk össze a kis pöcsfejeknek, akik ma érkeztek. Már nagyon vártam ezt napot és az élmény nem is maradt el. A vacsora kiosztása még úgy ahogy rendben megvolt, bár az üdítők pótlása már nem ment olyan könnyedén, mert az össze-vissza rohangáló és hülyébbnél hülyébb kéréseikkel sorba álló gyerekektől nem lehetett normálisan közlekedni a konyhán kívül. A káosz tetőfoka a mosogatáskor érkezett el . Az a fos mosogatógép már kb a 3. perc után képtelen volt lépést tartani a folyamatosan beérkező cuccokkal, így a mosatlan edényeket kénytelenek voltunk máshova pakolni, hogy egyáltalán beadhassák az újonnan érkezőket a pultra, de így meg más dolgoknak nem maradt hely. A gépet állandóan ki-be kellett kapcsolgatni, hogy rendesen működjön, a mosogató folyamatosan eldulgult a húszféle turhától, amit beleöntöttünk, ráadásul vmi retek ki is borulhatott, mert egy idő után a padló olyan csúszós lett, mint egy korcsolyapálya. Ja, és embertelen hőség volt a konyhában, mindenki szanaszét izzadta magát, az egyik orosz, Zsenya le is vetkőzött félmeztelenre. A hatalmas felfordulás ellenére azért egy idő után elég jól felpörögtek a dolgok és a végére egész jó kis időt futottunk, fél 9 – ¾ 9 körül már kajáltunk.

Ezek után kiváncsi leszek milyen lesz Shabbatkor duty-n lenni… a schedule-ban már ki van írva az első kör, szerencsére most nem vagyok a két szerencsés között, bár biztos eljön majd az én időm is.

Storage Manager

Idén én vagyok felelős minden szállítmányért, nekem kell tudnom mindenről, hogy hol van, illetve, hogy mennyi van. Annyiból jobb, mint tavaly, hogy mivel mindent én teszek el, ezért jobban átlátom, hogy mi hol van. Ugyanakkor nehezebb egyedül csinálni a dolgot. Bár amikor nagyobb szállítmány jön, akkor kapok valakit magam mellé (eddig mindig mást), de mivel ők először csinálják, nehezen megy a dolog.

Mila már a hét elején mondta, hogy csütörtökön nagy szállítmány fog érkezni, készüljek fel rá. Én gondoltam nem lesz gond, hisz a tavalyi rutin nem kopott el teljesen. Aztán amikor mondta, hogy a nagynál is nagyobb lesz, sőt hatalmas, valószínűleg az eddigi (tavalyit is beleértve) legnagyobb, akkor kezdtem kicsit megijedni. Már egy pár nappal előtte megfájdult a karom a sok pakolástól (mint tavaly is), és mivel nem volt még senki az orvosi szobán, és senkinek nem volt sport krémje, ezért elkezdtem kicsit aggódni, hogy fogom elpakolni a „huge” szállítmányt. Reggel Mila mondta, hogy öt szállítmány érkezik aznap. Az első akkora volt, hogy tele lett vele a raktár, de tényleg tele, nem lehetett végigmenni. Ráadásul mindent szorosan egymás mellé pakoltak úgy, hogy a dobozokon lévő címke semmiképpen ne látszódjon, és minden stóc dobozt át kelljen pakolni. A hűtőbe is jöttek a gyümölcsök rendesen, így hát természetesen nem tudtam mindent követni, hogy mi az ami megjött és mi az ami nem. De mivel a felelősség is nagyobb rajtam, mint tavaly, így mondtam a szállítóembereknek, hogy mutassák meg hol vannak, amiket nem találok. Persze ők mihamarabb tovább akartak menni, ezért eleinte csak úgy mondták, hogy mi hol van, nem mutatták meg rendesen, de a végén (velük együtt is negyed óra volt, amíg a hiányzó dolgokat megtaláltuk, pedig nem hiányzott olyan sok dolog) mindent megtaláltunk. Következett a fagyasztó, ahol nemcsak, hogy a hely kisebb, de még hideg és sötét is van, és hamarabb tele pakolják a szállítók, mert egész az ajtóba tudnak állni a kamionnal. Miután azt is telepakolták, megint mondtam nekik, hogy mutassák meg, amit nem találok, és kiderült, hogy tíz doboz jégkrém hiányzik. Azt is lepakolták aztán elmentek. Én meg ott maradtam a rengeteg dobozzal és Tomival, aki nagyokat pislogva tanácstalanul állt mellettem. Szétdobáltuk az üres polcokra a negyven doboz hamburgereket meg pizzákat, aztán mentünk a raktárba. Ott, vagy két óráig pakoltuk a dobozokat, közben a karom is kikészült és mindig a fejemen meg a vállamon vittem a dolgokat. Gyorsan megreggeliztünk, mert Mila ránk parancsolt, mikor már mindenki szünetre ment és befejeztük a pakolást. Nemsokára jött a többi szállítmány is, amik nem voltak olyan hatalmasak, csak épp akkorák, hogy ne férjenek el azon a polcon, ahová pakolni kéne. Jött minden, hús, zöldség, chips... Közben mondta Mila, hogy ha befejeztem, akkor menjek a whitehouse-ba, ami mindenféle poharak, tányérok, takarítószerek raktára, mert hogy ott is vár egy kis meglepetés. Az egy kis meglepetés több mint kétszáz dobozt jelentett, amit már egyedül pakoltam el, mert nem tudtam, hogy mit hova kell tenni, csak akkor találtam ki a rendszert, és úgy gondoltam, jobb, lesz így. Pár óra elteltével végeztem vele és mentem ebédelni (amikor már mindenki befejezte). Délután nem volt már több szállítmány, és nekem sem kellett dolgozni, de héttől háromig, a két gyors étkezést leszámítva, csak pakoltam. Összesen több mint hatszáz doboznyi szállítmány jött. Mila-nak igaza volt, ekkora nem volt tavaly sem. De a lényeg, hogy megcsináltam, még akkor is, ha a karommal este már egy kancsót is nehezen tudtam felemelni.

A fejlámpa

Egyik nap a munkából hazamenet arról beszélgettünk, hogy tavaly a tarajos sül szétszedte a bunkunk oldalát, és, hogy milyen állatok vannak itt. Mókusokkal, chipmukokkal (kis mókusok, mint Chip és Del), nyulakkal, érdekes rovarokkal lépten nyomon találkozunk. Mondtam, hogy tavaly mesélték, hogy volt már a táborban medve is.

Este munka után fáradtan mentünk Petivel a staff lounge-ba, és hoztam magammal a fejlámpát, mert már sötét volt. Mivel új a lámpa, mindenfelé világítgattam, hogy kipróbáljam. Egyszer oldalra néztem, és két szempár világított vissza, illetve a szempárhoz tartozó test elkezdett felénk futni. Először azt hittem, egy nagy fekete kutya, de amikor átugrotta a játszótér egyméteres kerítését, akkyor kapcsoltam, hogy ez bizony egy medve volt. Szerencsére ő jobban megijedt tőlünk vagy az erős fénytől, mint mi, úghogy gyorsan elmenekült. Bementünk az irodába, hogy szóljunk valakinek, de senki nem volt ott (nem mintha elmentek volna medvevadászatra). Mondtuk Farrahnak, hogy mi történt, amikor szembe találkoztunk vele, mondta, hogy ez mindennapos. Legalább nem nevettettük ki magunkat az irodában. Találkoztunk talán Bennel (nem tudom a nevét, ő is valami vezető itt), aki nem akarta elhinni, amit mondtunk. Mikor elhitte, elmondta mit kell csinálni, ha megint találkozunk egy medvével, aki nem rohan el. Ugye azt mindenki tudja, hogy hülyeség halottnak tettetnie magát az embernek. Elfutni sem érdemes, mert simán utolér. Ben szerint, ha összefutsz egy medvével, akkor lassan el kell gyalogolni a másik irányba. Illetve, ha karnyújtásnyira van az embertől a medve, akkor felemelt kézzel, ágaskodva ordítani, hogy megijedjen. Ez lehet, hogy működik egy medvebocsnál, de egy nagy medvénél nem hiszem. Majd legközelebb kipróbálom:)
A mi medvénk egyébként nem volt olyan nagy, ha felállt volna olyan 130 centi magas lett volna szerintem, bár csak sötétben láttuk olyan tíz méterről. Érdekes élmény volt, megijedni sem volt időnk, olyan gyorsan lelépett, de azóta, amikor sötétben jövök a bunkhoz, mindig megfordul a fejemben, hogy akármikor találkozhatok egy medvével.

Változás 2008

A tábor maga nem változott. Ugyanúgy ott van a zsidócsillagos kosárpálya, a medence, a focipálya, staff lounge... Mint már említettem, egy másik bunkban lakunk, de az ágyak ugyanolyan derékfájdítóak. Most is meghal az ember napközben a bunkban a melegtől.

A régi bunkunkban sem kopott le a rózsaszín festék a fürdőszoba faláról, Andris rajzai a wc ajtaján, a vicces kis felirataink (a „szar”) is megvannak. Még mindig iskolabusszal hozzák az embereket, csak kicsit modernebben néznek ki, a minivaneket is lecserélték egy újabb típusra. Szóval valójában minden hasonló. Vannak persze változások, különben a postnak értelme sem lenne (bár senki nem lepődne meg ezen). Változás, hogy a tavalyihoz képest sokkal rosszabb a wifi, kevesebb helyen elérhető és folyton megszakad. A konyhán a szörpöket nem csak porokból csináljuk, hanem van egy gép, ami megcsinálja helyettünk, és csak csapolni kell. De sajnos ez a gép nem működik rendesen, senki nem tudja, hogy kell kicserélni a sűrítményeket, és rosszabb is a gép által csinált szörp. Nincs ott a kedves Ido, aki mindent a kezében tart (valójában csak eleinte volt kedves és többször nem volt a helyzet magaslatán...), helyette van Tatiana, aki kedves ugyan, de hamar a fejébe szállt a főnökséggel együtt járó büszkeség vagy én nem is tudom, hogy mi. Mondjuk,velem eddig nem szívózott (kopp-kopp) Tatiananak ez a harmadik éve itt Eisnerben és tavaly is ő volt az, aki, mint visszatérő nem dolgozott velünk, a mosogatásnál, a legnagyobb hajtásban ő mindig valami mást csinált. Ha nyáron miatta egyszer sem lesz káosz, akkor gratulálok neki, mert elég nagy felelősség van rajta. De nem hiszem, hogy így lenne, mert a sokkal tapasztaltabb Ido is rontott el egy-két dolgot, persze azt kívánom, hogy ne nekem legyen igazam. A legrosszabb, hogy most, amikor utasítgat, meg is kell csinálnom a dolgokat, mert a főnököm, míg tavaly csak ő nevezte ki magát supervisor-nak.

A smoking gazebo sem telik meg a kitchen staffal, minden étkezés után, bár még csak a fél társaság van itt. A golf kocsi (a benzines) se megy olyan gyorsan a lejtőn, mint tavaly, de a kormánya ugyanúgy el van romolva, mint tavaly Tzachi six flagezése után (Tzachi, a legjobb fej szakács utolsó nap felváltva vitt el minket az erdei utakra rodeózni, amiket a golfkocsik eléggé megsínylettek).

Sokan megismernek tavalyról, és barátként köszöntenek, ami jól esik. Olyanok is, akikre én nem is emlékszem. A konyhán egyelőre csak orosz fiúk vannak, nincsenek ukránok, csak lányok, ami talán egy kicsit jobb tavalyhoz képest. Ugyanakkor az oroszok mellett pedig csak magyar fiúk vannak, ami meg nem a legjobb. Jelenleg kilencen vagyunk magyarok, és még jöhet akárhány. Érdekes, hogy az ember elutazik otthonról, több mint 7000 km-re és csupa magyar veszi körül. Valójában nem is érdekes, hanem inkább rossz. Nincs az itteni magyarokkal semmi bajom, csak mégis nem erre számít az ember, ha Amerikába megy (én már csak tudom). Most tizeketten vagyunk a bunkban, ebből nyolcan magyarok. Rengeteg... Szerintem nagy részünk volt abban, hogy ennyi magyar van a táborban, mert tavaly mindenki nagyon meg volt elégedve velünk, mint magyarokkal, és így a tábor talán bátrabban vesz fel egy magyart staffnak. És persze a magyarországi Campleaders, aki intézte nekünk az utazást, idén dupla annyi embert helyezett el (kb. 500 ember) , mint tavaly.

Nagy változások nincsenek, de a törölközőkön, lepedőkön, párnahuzatokon, amiket megkaptunk, látszik, hogy plusz egy nyáron keresztül használta valaki (dzsuvásabbak, mint tavaly). Mila fia, Matisko, aki tavaly csecsemő volt (2 hónapos), már vígan megy mindenfelé. És persze én érzem magamon is, hogy máshogy látok dolgokat, én is öregedtem egy évet, nem akadok ki minden apróságon (azért elég sokon igen, nem kell félni, nem változok meg teljesen:).